Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

II. kötet

Július Óh, kedves környezet, óh, művészi miliő! Röfögő malacok durkálnak oda hátul saját ganajukban, kádározó libák festegetik ideelől udvaromat; egy rakoncátlan gyermek vagy ordít, vagy sziúindián-kiáltásokkal élvezi az életet; egy nagy hasú, Falstaff-Jankó dicsekvésű vámőr részegen gajdolja át vasárnapjaimat, míg kutyája, amelynek körülbelül több lelke van, mint gazdájának: gyászos vonítással sírja át az éjszakákat távollevő gazdasszonya után; nagyhangú, veszedelmesen erős torkú fehérnépek réjázó siserahadjárata; ablakom alatt tomboló utcagyerekcsapat, egy percig nyugtot nem hagyó pimasz-szemtelen debreceni legyek, ázsiai hőség, szaharai por - ilyen környezetben írom Az embernek fia című színművemet. És még mondja valaki, hogy nincs fantáziám és hogy ideges vagyok! Márványpaloták, szökőkutas parkok, parfümös szalonok, holdvilág sütötte tavak édes, úri világa: mikor jössz el már nekem ? - Soha? Soha? * Július elején úgy indultam útnak, hogy bejárom Olaszországot. Sajnos, csak Abbáziáig juthattam el. Úgy volt, hogy Bodor Aladárral ketten futjuk meg ezt a déli pályát, de Pesten elszakadtunk, s én hiába vártam két hétig az abbáziai mólón: nem jött; jobban mondva elkerült, már csak Velencéből sóhajtott vissza hozzám. (...) (...) hallom, hogy az iskolai értesítők vitézi kirohanásokat intéznek a Nyugat poétái ellen, s így ellenem is. Még a nánási tanár úr csak szőrmentében bánik velünk,

47 de már a kaposvári hazaárulást olvas reám és Adyra. Széchenyiről - „a munkás honszerelem és magyar fajszeretet példaképéről" - tartott felolvasást a kaposvári Pestalozzi; s beszédje végét ilyen hangulatkeltő oldalvágással zárja be: 47 Márk Imre A „Nyugat" költészete című előadásáról van szó, amely a Hajdúnánási Református Főgimnázium értesítőjében (az 1909-10. tanévről) látott napvilágot. A szerző a Nyugat költészetének általános jellemzéséből indul ki, mely szerinte szembenáll a magyar irodalmat addig jellemző erős nemzeti szellemmel, s „a kozmopolitizmus lidércfényét kergeti", valamint „a tisztes komolyság, a józan életfelfogás helyébe (...) a ledérséget, a bántó cinizmust választotta irányelvül". Mindezek igazolásául egyrészt idézi a Kisfaludy és a Petőfi Társaság vezetőinek véleményét, másrészt szemlét tart a Nyugathoz kapcsolódó költők és írók fölött. Legelőször Adyn példázza állításait, aki rá „egy szép tehetségű, beteg lélek benyomását teszi", s költészetét affektáltság, érthetetlenség, cinizmus, halálrettegés és kéjsóvárgás jellemzi. Márk szerint ezek határozzák meg a többiek művészetét is. Oláhról a következőket írja: „Magyarország elmaradottsága felett érzett kicsinylésben egyetért Adyval a debreceni kollégium sok irányba dolgozó, forrongó lelkű poétakönyvtárosa: Oláh Gábor, akit rövid párizsi tartózkodása annyira desperálttá tett, hogy nemzetünkre nézve még legjobbnak tartaná, ha beleolvadna valamelyik kultúrnemzetbe."