Krankovics Ilona szerk.: Numizmatika és a társtudományok II. (Debrecen, 1996)

Nagy László G.: Az 1945-46-os infláció a pénzek tükrében

gyarázza, hogy miért tiltakozott azonnal mind a pénzügyminiszter, mind a belügyminiszter a párhuzamos kibocsátás(ok) ellen! AII. Ukrán Front illetékes parancsnoka "salamoni" döntést hozott: a (már forgalomban lévő) kiskunhalasi 100 pengősöket éppúgy betiltotta, mint a debreceni pénzkibocsátást. (Lásd a IX. sz. mellékletet.) Mezőtúr hasonlóan járt. A városi tanács ugyan itt is elhatározta 1-10 P értékű "pénztári utalványok" készítését, de csak az 1 pengős nyomólemezének kipróbálásáig jutottak. A szovjet parancsnokság - készségesen helyt adva a debreceni kormány tiltakozásának - még a sorozatgyártás előtt leállíttatta a munkát.

20 Nagyobb siker koronázta Gödöllő próbálkozását. Itt (budapesti mintára) kölcsönjegyeket bocsátottak ki, hogy a befolyt összegből élelmiszereket vásároljanak, és egyben a pénzforgalmat is fellendítsék. A "Közellátási kölcsönjegyek" 50 és 500 pengős címletekben, összesen 1 millió pengő értékben kerültek forgalomba. (Lásd a X. sz. mellékletet.) Kalocsán a városi tanács és az ott működő adóhivatal akart kiadni kis címletű (20 és 50 filléres, 1, 2, 5, 10 és 20 pengős) "váltópénz"-eket, hogy ezekkel enyhítsék az aprópénzhiányt és segítsék a gazdasági élet újraindítását. Forgalomba hozatalukat azonban a szovjet parancsnokság itt sem engedélyezte. (Lásd a XI. sz. mellékletet.) Kaposvárott viszont a helybeli pénzintézetek kibocsáthatták közös, a polgármesterrel egyetértésben készíttetett "pénztári utalványaikat". A 10, 50 és 100 pengősökből álló sorozat keltezés nélküli darabjai - összesen 1 millió pengő értékben - a Somogyi Nyomdában készültek. (Lásd a XII. sz. mellékletet.) Mohácson ugyancsak napvilágot láttak hasonló szükségpénzek. A helyi gimnázium rajztanárnője által tervezett, magyaros motívumokkal díszített "pénztári elismervények" különlegessége, hogy - valamennyi kibocsátás közül egyedül itt! - orosz nyelvű felirattal is ellátták őket. Ennek magyarázata a városban és környékén elő, szláv nyelvet beszélő, (ráadásul részben ugyancsak cirill betűkkel író) szerb és horvát ajkú lakosságban keresendő. Egyrészt: az ő egyházi, magán stb. kiadványaik miatt tarthatott cirill betűkészletet a kis, helyi nyomda, ahol az elismervények készültek; másrészt - nyelvi-kulturális közelségük okán - nekik alakulhattak ki rövid idő alatt olyan (az 1945-ös viszonyok között természetes) "ügyleteik" az orosz (ukrán, bolgár) katonákkal, melyek a másik fél számára is fontossá tették, hogy jól értse, helyesen értelmezze, és így használja a szo-