Nagy Emese Gyöngyvér - Dani János - Hajdú Zsigmond szerk.: MÓMOSZ II. (Debrecen, 2004)

Farkas-Pető Anna – Horváth Tünde – Kozák Miklós: Fejér megye középső bronzkori földvárának kőanyaga. Régészeti és petrográfiai feldolgozás. I. rész

ásató: a terület peremén futó árok egy részét érte el. A szelvényben az árok belső oldalán, lakótelepre utaló - a kis területhez képest igen sűrűen - tűzhelyek, tapasztott vermek kerültek elő. A leletanyag alapján úgy tűnik, hogy a telep a Vatyai kultúra legkorábbi időszakában létesül: korai mészbetétes leletek, majd észak-dunántúli mészbetétes leletek fordulnak elő importként. A telep életének megszűnése a leletanyagból nem olvasható ki. Az esetlegesen végbemenő történeti változások elsősorban a lakórészt érinthették, ill. ennek anyagában jelentkezhettek. (Nováki 1952, 10, F. Petres 1969, 170-177) A kőeszközök értékelése: Az őrlés műveletében részt vevő kövek: felső részekként 3 db marokkő, az egyik festékes, alsó részként 5 db őrlőkő, melyből 3 töredékes. Főleg durva szemcsések az alsó kövek, de akad finom és közepesen durva is. Az eszközök általában durván megmunkáltak. Nyersanyagukat tekintve az őrlőkövek kivétel nélkül durvahomokkő és finomkonglomerátum közötti átmeneti kőzettípusból készültek. A marokkövek közül kettő kvarcitból, egy példány pedig biotitos amfibolandezitből lett kialakítva. Ez utóbbi példány festékporításra szolgált, pórusaiba vörös okker és fekete korom volt rakódva. Az alsó őrlőköveken teknősödés 2 esetben figyelhető meg, az őrlőfelületen festékőrlés nyoma 3 darabon (15. kép). A leletek között volt 2 db csiszolókő is, melyek tárgyak élesítésére szolgáltak (16. kép). Egy darab tipikus, budai szarukőből készült félhold alakú szilánkon kialakított fűrész az aratás bizonyítéka (17. kép). A csiszolt eszközök között egy szerpentinitből készült, valószínűleg méltóságjelvényül szolgáló átfúrt buzogány két darabja is volt (18. kép). Egy kaptafa alakú, vésőélű, egy durva, alig megmunkált kalapács, és egy nyéllyukas, de törött, vésőélü balta (19. kép) képviselte a 'baltákat'. A leletanyagban található egy agancsból készült baltafoglalat is. A kőeszközök között két öntőminta található: az egyik az öntőmühelyként interpretált objektumból került elő, egyik oldala övkapcsot és tűt, másik oldala tűt (?) formáz, homokkőből készült (20. kép). Jelenleg a középső bronzkor időszakából 3 db öntőmintát ismerünk, melyek övcsatot mintáznak: ezek Tiszafüredről (Bóna 1960), Pécskáról (Roska 1912) és Lovasberényből (Petres-Bándi 1969) származnak. Az öntőminta-leletek alapján elmondhatjuk, hogy mindhárom öntőminta teljesen más szerkezetű övcsatot formáz, egyik sem hasonlít a másikra. A fémből öntött leleteket vizsgálva elsőként azt kell megemlíteni, hogy ezek az övcsat-típusok elsőként csont nyersanyagból készülve terjedtek el hazánk területén, egyértelműen dél felőli kapcsolatrendszerrel kerülve be a Kárpát-medencébe (Trója, Schneckenberg). Legkorábban a korai Szőreg-perjámosi kultúrában találkozunk ezekkel a csont előzményekkel (Szőreg 53, 97, 156 sír), majd a Szőreg 156 sír típusa már bronzba öntve jelenik meg (Szőreg, 55 sír). Innen terjednek el a Vatyai kultúra területére (Izsák, Dunapentele 88 sír, Iváncs 2. sír, Helemba). A leletek a medencén illetve deréktájon kerültek elő, női sírokból. Ez az ékszertípus tehát a női ruházkodás, öltözködés darabja volt. A meglehetősen kis számú, változatos, szépen kidolgozott bronz övkapcsok feltehetően az arisztokrácia ékszerei közé tartoztak, elképzelhető egyfajta méltóságjelző voltuk is. (Bóna 1959). A másik öntőminta metamorfitból készült, palás rétegződésű, és feltehetőleg ép állapotában tűket formázott. A nyersanyag rétegzettsége és az öntőmintát érő fizikai hatások következtében azonban tönkrement, és másodlagosan éles tárgyak (nagy valószínűséggel fémtárgyak) élezésére szolgált tovább. A kőeszközök egy része gödrökből került elő, egy pattintott szilánktöredék és a buzogány darabjai árokból, egy fűrész és egy balta házból, egy öntőminta pedig az öntőmühelyből. 5. PÁKOZD-VÁR (21. kép) Pákozdvár nevét a Székesfehérvárral szomszédos Pákozd községről kapta, melynek határához tartozik. Tágabb környezetét maga a Velencei-hegység területe, ill. annak folytatásaként É-on a Fehérvárihegylábfelszín, ÉK-en a Lovasberényi-löszhát, Den pedig a Velencei-tó pleisztocén végi-holocén eleji süllyedéke adja. A szűkebb értelemben vett, mintegy 80 km

2 kiterjedésű, gyengén tagolt, átlagosan 195 m tengerszint feletti magasságú hegységi terület döntő része a Balaton-vonal csapása mentén sorakozó, karbon korú, anchimetamorf palaköpenybe nyomult gránitintrúziók sorozatához tartozik, mely felszínre kerülését követően (permtől a harmadidőszak végéig) erőteljesen lepusztult tönkhegységgé alacsonyodott. E hosszan tartó denudáció eredményeként a gránit sajátos lepusztulásának eredményeként a Velencei-hegységben egyedülálló kisformák alakultak ki (pl. denudációs lépcsők, dómos hátak, tanúhegyek, telérgerincek, ingókövek, kőzsákok). A felszíni feltárásokban előforduló kőzettestek anyaga migmatitosodott, jól homogenizálódott anyagú ortoklászgránit (monzogránit), de erőteljesen bontott, murvásán málló. A legüdébb változatok Sukoró környékén fordulnak elő. A gránittesteket szegélyező palaköpeny anyaga (lidit, metaba-