Dani János - Hajdú Zsigmond - Nagy Emese Gyöngyvér szerk.: MÓMOSZ I. (Debrecen, 2001)

Sümegi Pál: A környezetrégészet problémái Magyarországon

tartalmaz az előzőhöz képest eltérő vonást, „valami újat és szokatlant"). További probléma az indukcióval kapcsolatban, hogy a tények mennyire objektívek és mennyire kiterjeszthetők, milyen előzetesen felállított elmélet vagy hipotézis alapján történt a mérés vagy vizsgálat. Igen komoly problémakörnek kell tekintenünk a mindenkori méréstechnika fejlettségét és az általuk mért adatok értelmezési lehetőségeit és korlátait. A legtöbb kutató elismeri ezeket a nehézségeket és elfogadja, hogy a tudomány nem a valóságra vonatkozó torzítatlan és előítéletektől mentes kijelentéseknél kezdődik. Az elméletek megfogalmazásában sokféle útvonal, tényező is szerepet játszhat, például a véletlen, az inspiráció vagy a kreativitás. Ezek mindegyike megelőzi a megfigyelést és ellenáll a logikai elemzésnek. Ezt vallja az ún. „szofisztikus induktívizmus". Jelenleg ez a felfogás áll a tudományos megközelítés és megismerés középpontjában, így a környezeti változások kutatásának nagy részénél (BellWalker, 1992) és az őskörnyezeti kutatásokat magába foglaló geológiai és őslénytani kutatások esetében is (Watson, 1969). Az induktívizmussal szembeni leginkább megalapozott elméletet Popper (1972, 1974) alakította ki. Szerinte a hipotézisek nem igazolhatók tökéletesen, de megcáfolhatok (falszifikáciö). Az elméletek valójában próbaképpen megfogalmazott találgatások és ezeket megfigyelés, kísérlet, mérés útján teszteljük. Azokat a hipotéziseket, amelyek hamisnak bizonyulnak, elvetjük és további találgatás útján új elmélettel helyettesítjük. Popper szerint a tudomány ilyen módon próbálkozások, tévedések útján halad és a legerősebb, legértékesebb elméletek azok, amelyek a legrészletesebbek, széleskörűek, pontosak, világosak és legtovább állnak ellen a cáfolatoknak. Mivel a cáfolat {falszifikáciö) célja, hogy kritikai teszteléssel segítsen eldönteni a különböző elméletek viszonylagos előnyeit és értékeit, eljutunk a kritikai racionalizmushoz. A falszifikáciö kritikusai szerint a módszer túlságosan merev, nem felel meg annak, amit a kutatók valójában végeznek, ha szigorúan alkalmaznánk számos, napjainkban elfogadott tudományos elképzelés nem maradt volna fenn, egyszerűen azért, mert szemben álltak az uralkodó megfigyelésekkel. Ha pedig a megfigyelések elméletfüggők és megdőlhetnek, akkor, ha egy megfigyelés szemben áll egy elmélettel, nincs logikus magyarázat arra, hogy miért nem az előbbi a hibás és miért az utóbbi. A többszörös munkahipotézis elve (Chamberlin, 1965) értelmében a lehető legtöbb hipotézist kell megfogalmaznunk a jelenségnek a magyarázatára és a hipotéziseket egymással szemben kritikailag tesztelve a hibásakat progresszíve elhagyjuk. A módszernek az a célja, hogy végül is egy olyan magyarázathoz jussunk el, amely közelebb áll a valósághoz, mintha csak egyetlen hipotézist vettünk volna fontolóra. Ez a módszer a falszifikáciö előfutárának tekinthető, hiszen egymással versengő elméletek közül kell választani, másrészt a kutatókat olyan bizonyítékok keresésére ösztönzi, amely egyetlen kivételével az összes többi elmélet elhagyását lehetővé teszi. A módszer alapvető filozófiai alapelvnek tekinthető az őskörnyezeti kutatásokban (Birks-Birks, 1980; Birks, 1986), de igen fontos a paleomorfológiai, paleolimnológiai és általában a geológiai vagy őslénytani kutatásokban is (Albritton, 1975). Az időtudományok megállapításai az eddigi tudományfilozófiai megközelítésekben arra a feltételezésre épültek, hogy a természet bizonyos fizikai törvények szerint működik, amelyek meghatározzák a rendszer viselkedését a különböző tér- és időskálákon. Ezeknek a törvényeknek a vizsgálatakor a kutatók hagyományosan a szabályosságot, rendezettséget és rendet keresték, de az utóbbi két-három évtizedben valóságos tudományos koncepcióváltás következett be a matematikában és a fizikában. Ennek során lényegi kérdések vetődtek fel a klasszikus tudományfilozófiai és módszerelméleti-módszertani alapokkal kapcsolatban. Ennek a hátterében a káosz jelenségének felfedezése áll. A káosz érzékeny függőség a kiindulási feltételektől. Ez annyit jelent, hogy a kezdeti feltételek változékonyságának rendkívül nagy jelentősége lehet, de alapvetően megjósolhatatlan módon (Gleick, 1987). A rendszer leírható precíz és változatlan törvényekkel, de nem működik megjósolható és szabályos módon, sőt a determinisztikus törvények inkább eredményezhetnek olyan viselkedést, amely véletlenszerűnek tűnik, azaz a rend megteremti saját típusú káoszát. Bár a káoszelmélet hatása az időtudományok és őskörnyezeti vizsgálatok területén eddig csekélynek mondható, mégis azzal a ténnyel, hogy a véletlen nagyon jelentős tényező az őskörnyezeti folyamatok kimenetelében, a kutatóknak nagyon hamar és elkerülhetetlenül szembe kell nézni. Ezen a rövid és koránt sem teljes áttekintésen keresztül megpróbáltuk bemutatni az időtudományok átfedő területeinek, az egykori ember és kör-