Dani János - Hajdú Zsigmond - Nagy Emese Gyöngyvér szerk.: MÓMOSZ I. (Debrecen, 2001)

Hajdú Zsigmond: Régészetünk három arculata

b) KÖRNYEZETRÉGÉSZET A 60-70-es években, szerte a világ nagy ásatásain dolgozó angolszász és amerikai régészek körében robbant be és vált hirtelen mindent elsöprő irányzattá, ill. gyakorlattá, hogy a korabeli környezeti adottságok egyre részletesebb feltárása és leírása elég szilárd keretet ad ahhoz, hogy az egyes emberi közösségek életformáját és az ahhoz szükséges társadalmi szervezettségi fokot meg lehessen határozni. A közvetlen elnevezéseket Afrika, Amerika és Polinézia, stb. különböző tájain élő természeti népek néprajzi leírásai adták, míg a módszertani lehetőséget a radiokarbon adatokra épülő kormeghatározás. Ez annál inkább döntőnek bizonyult, mivel a hagyományos történeti elemzéseknek különösen az őskorban - az időrend képezi a lényegét. Az értekező formát is az időrendre vonatkozó adatok ellentmondásos, relatív mivolta indukálta leginkább. A szilárd, pontos és biztos kronológia ígérete lehetőséget kínál arra, hogy a hagyományos formájú - historikus szemléletű - értekezéseket végképp elhagyják a történészek és társadalomtudósok. Az utóbbi évtizedekben a természettudományi csoda iránti várakozás is alább hagyott. Részben azért, mert kiderült, hogy az új időmérő módszer sem hibátlan és problémamentes. Másrészt az is világossá vált, hogy a történetiséget nem egyedül csak az időrend kérdése jelenti, hanem maga az egyes, valamikor élt emberi közösség egésze, amit bármennyire is behatárolhatnak a korabeli környezeti adottságok, soha nem szoríthatók be olyan mesterségesen meghatározott sémába, melyek alapján egyértelműen jellemezhetők lennének ezek a közösségek. Különösen a vallástörténeti és egyéb kozmogóniai jelek és emlékek értelmezésénél lehetetlen csak környezeti sémákból kiindulni, így világossá vált, hogy a történeti és tágabb értelemben a társadalomtudományok nem fedhetők le a természettudományi módszerekkel, elsősorban az emberi jelenségek közösségi és egyedi természetrajzának „befoghatatlansága" miatt. Magyarországra eléggé megkésve (közel 20 évvel), de már egy „lecsendesült" formában érkezett el ez a szemlélet. A kritikai fogadtatást az is indokolta, hogy ebben a régióban sokkal erősebb volt a hagyományos történeti szemlélet ereje a régészek körében, mint az angolszász területeken. Itt soha nem kérdőjelezték meg a társadalomtudományok és azon belül a történetírás tudományos jellegét, mint azt tette az angol analitikus filozófiai iskola az 1940-50-es években. Ennek a szemléletnek a magyarországi régészetbe való megjelenését higgadtan értékelve mutatja be ebben a kötetben Sümegi Pál tanulmánya. A régészeti gyakorlatba - különösen az ősrégészeti kutatásokba - beépült, ill. beépülőben lévő különböző mintavételek és vizsgálatok igénye és azok eredményei szervesen beilleszkednek az adatgyűjtés folyamatába anélkül, hogy a történeti jellegű kérdésfelvetéseket és elemzéseket háttérbe szorítanák. Az elmúlt évtizedekben a régészek által felépített történeti képhez kapcsolódva nemzetközileg is jelentős monográfiák és tanulmányok születtek, pl. Bökönyi Sándor által az állattartás történetéről. Sümegi Pál tanulmánya is - didaktikus formában - igyekszik bemutatni azokat a lehetőségeket, amiket egy lápos talaj megfúrásából ki lehet olvasni az elmúlt 10 000 év történetéből. Nézzük, hogyan épülnek fel a környezetrégészeti vizsgálatok közlésére és elemzésére épülő tanulmányok és közlemények. A legszembetűnőbb sajátosság az, hogy a szöveges értekezéssel szemben az illusztrációk (grafikonok és táblázatok) adják a gerincét. Úgy is mondhatjuk, hogy a bizonyosság elsősorban a számokban kifejezhető jelenségekben van. A szavak csak azt a szerepet kapják, hogy felvezessék a különféle vizsgálatokat helyes módszerelnevezés formájában. Végül egyszerű megállapítások segítségével öszszegzik a mérések eredményeit. Az értekező forma csak azoknál a közleményeknél jelenik meg, ahol a szerzők a mérések alapján kapott eredményeiket megpróbálják beilleszteni a már ismert történeti képbe és súlyát igyekeznek maguk kielemezni. Sajnos a keleteurópai régészeti régióban kialakult gyakorlat a legtöbb esetben megakadályozta, hogy a természettudományos vizsgálatok eredményét maguk a társtudomány művelői próbálják meg értelmezni és beilleszteni a korszak történeti képébe. A közlésekben a „fő értekezés" mellett kiegészítő részként jelent meg az állatcsontok értékelése vagy az embertani elemzés az illető szakember neve alatt. Formálisan a főrészt megíró régészre maradt ennek az eredménynek a beillesztése, ami a gyakorlatban azért maradt el, mert a két publikáció egy időben készül, és egyszerre jelenik meg. Ritkán tesznek fel kérdéseket egymásnak a különböző szakterület művelői. Utóbbi időben már több példát látunk olyan műhelymunkára, aminek eredményeként a különböző vizsgálati eljárások adatai együtt értékelve jelennek meg a közleményekben. Ilyenek, pl. Sümegi P. és Kertész R. neve alatt megjelent tanulmányok a mezolit, korai neolit időszakból.