Sz. Kürti Katalin: Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiája (Budapest, 1989)

Egy válságos évtized (1887-1896) Az Ecce homo keletkezése és elfogadtatása

Novellája közvetlenül hatott Nyikolaj Nyikolajevics Ge orosz festőművészre, aki 1892ben festette Mi az igazság? című Pilátus-képét. Ha nem is ilyen közvetlenül, de érezhető Munkácsynál is Anatole Francé novellájának hatása, legalábbis témaválasztásában: abban, hogy a második találkozást festette meg, s így adott hangot szkepszisének, a jóról és rosszról tartott véleményének. Egyre több igazságtalanságot látott maga körül, s egyre nagyobb részvétet érzett a veszélybe került nagy emberek iránt. Ismeretes, hogy a Dreyfus-per koronatanúja Walsin-Eszterházy volt. Munkácsy - naiv módon - talán jóvá akarta tenni a magyar származású tiszt nyilvánvaló bűnét? Beleunva a szalonképekbe és a megrendelők szeszélyeibe, felidézte a pilátusi drámát. Az Ecce homo festése közben látogatta meg Tornyai János, a Hódmezővásárhelyről érkező művésznövendék, aki a város ösztöndíjával tanult Párizsban. Biztos, hogy Munkácsy már 1894 tavaszán értesült a viharsarki zendülésről, és hallott a hódmezővásárhelyi Általános Munkás Olvasó Egylet vezetőjéről, Szántó Kovács Jánosról. A júniusban megérkező Tornyaival - aki gyakran látogatta minden bizonnyal beszélgettek a magyar eseményekről is. Megragadhatta Szántó Kovács híres mondata: „Tudom, hogy azt, amiért küzdök, én nem fogom elérni, de egy fát akarok ültetni, amely a jövőnek hajtja gyümölcsét." Ilyen hatások után írta 1895-ben Szmrecsányi Miklósnak, hogy hozzáfogott az Ecce homohoz: ... dolgoztam rajta kedvvel és mindig azon bizalommal, hogy édes testvére a régieknek ... az eladási gondok és nyugtalanító küzdelmek munka közben úgy eltűntek, hogy rá sem gondoltam... szeretném, ha otthon maradna a kiállítás után, de azt is megvallom egész őszintén, hogy alig merem reményleni, éspedig azért, mert a magyar kormány csak 40. A királyi vár 1896-ban nemrég fizetett nagy összeget nekem egy művemért, tehát most másokon a sor... 1895. december 26-án írta, ugyancsak Szmrecsányinak: ...habár az Ecce homo, a legérzékenyebb sajnálatomra, nem lehet az összes magyar művészet fejlődésstádiumát jelző köztéren, a Műcsarnokban kiállítva, én onnan művésztársaim közül semmi esetre sem akarok hiányozni... Azon kell lennem, hogy a múzsák officiális csarnokában társaim között legalábbis tisztességes állást foglalhassak el. ... mennyi hellyel és mily kondícióval rendelkezhetnék?... Hogy én mindezekről csak most beszélek, megvallom, onnan van, hogy először attul a pillanattul, midőn azon kétségek közepette, hogy lesz-e nekem méltó anyagom az ezredéves kiállításon szerepelni, az Ecce homo kivitelét elhatároztam. A szó szoros értelmében minden gondolatomat, egész lényemet csak ennek szenteltem, mert először az idő telt, és kétséges volt, lehet-é még elkészíteni, de meg az is, ha sikerül-é? mert ki felelhet arról, hogy még a legszentebb ihletettség pillanatában is biztos lehet valamely mű sikerében. Bárcsak ne csalódnám reményemben, hogy az Ecce homo meg fogja állni... ott, ahol lesz?

9