Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Márkus Béla: Makovje-medovje haluske

képzeléssel, amely a nemzetet mint „narratívak" és jelképek által létrehozott közösséget tételezi fel. S ami igaz a nemzetre, az igaz lehet a maga különvalóságát, „identitását", önállóságát hirdető nemzetiségre is. Különösen, ha azzal a szemlélettel közelítünk hozzá, amelyet Husserl és Szűcs Jenő munkái nyomán S. Varga Pál tipológiai javaslata kínál: hagyományközösségként fogjuk fel - olyan emberek csoportjaként, akiknek közösséggé formálódásában és megmaradásában a kulturális és a nyelvi tényező volt a meghatározó. Ellentétben a másik három formációval, az állam-, az eredet, illetve az osztályközösséggel, amelyek esetében az államhoz való tartozás tudata, a közös intézményi elem, aztán a történeti jogok folytonossága, vagyis a rendi nációhoz való tartozás tudata, illetve az osztályok összessége lehet a nemzethez tartozás legfőbb ismérve. Az alföldi szlovákok hagyományközösségi szemléletében, nemzetiségi tudata szerkezetében meghatározó szerepük van továbbá azoknak az „emlékezethelyek"-nek is, amelyek a tudomány mai állása szerint a közös emlékezet és a történelem metszéspontjában helyezkednek el. A közösségi emlékezet így jelölheti ki feltárásra, és így hívhatja támaszul az emlékezetnek olyan helyeit, mint a nemzeti-nemzetiségi múlt nevezetes eseményei, csatái, uralkodók palotái, emlékművek, szülőházak. Síremlékek eredetét és nyomát kutathatja, alkotásokat, kulturális intézményeket vehet számba. Nem utolsósorban a nemzeti-nemzetiségi jelképeknek olyan birodalmát, ahol a színek, a hegy- és vízrajz, az öltözetek és a táplálkozási szokások, az ünnepek és a foglalkozások annyi más mindennel együtt vannak jelen. Ha már most az emlékezet helyei közül a szlovák nemzeti önazonosság szempontjából minden bizonnyal leglényegesebb eseményeket, történelmi fordulópontokat vesszük szemügyre, akkor szinte szemet szúr, hogy mindhárom Závada-regény világa mellőzi a 19. század közepének, az 1848. évi forradalmi események körüli időknek a számbavételét. A fényképész utókora a legnagyobb hatású népmozgalmak közül az 1947-48-as szlovák-magyar lakosságcserét állítja középpontjába, amennyiben a Ház a piactéren című alkalmi darab cselekményét kivonatolja, amatőr színpadi próbáiról tudósít. A korábbi, az alföldi szlovákság körében talán kisebb hatású és hatósugarú népmozgalomról, az első világháború legvégén, még Trianon előtt kibontakozó függetlenségi törekvésekről, az Osztrák-Magyar Monarchiától való elszakadásnak, az önálló szlovák állam megalakításának a titkos szándékáról a Jadviga párnája ad hírt, olyan összeesküvésként, tilos szervezkedésként tüntetve fel, amely ellen a magyar állam részéről titkosszolgálati módszerek is mozgósíthatóak, megengedett, sőt elvárt a besúgás, a feljelentés. Sem e két regény, sem a Milota szereplőinek vagy elbeszélőinek az emlékezete nem terjed ki azonban a reformkornak azokra az eseményeire, történelmi folyamataira, amelyeknek a szlovák nemzeti identitás kialakulásában elvitathatatlanul döntő szerepük volt. Az e téma megbízhatóan alapos filológusa, Kiss Gy. Csaba az ekkor, vagyis a 19. század