Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Márkus Béla: Makovje-medovje haluske

közepén, 1843-ban megszülető, majd az ötvenes években diadalmaskodó közös új irodalmi nyelvet, valamint az evangélikus-katolikus kettősség felszámolását, a felekezetek közötti elválasztó vonalak halványulását tekinti meghatározónak. Három költeményt külön is kiemel, mint amelyek a nemzeti azonosság legfontosabb irodalmi jelképei: Samo Tomásik Hej, szlovákok, Jankó Matúska Villámlik a Tátra fölött és Karol Kumány Dicsőség a nemeslelküeknek című verseit. Ugyancsak felhívja a figyelmet arra, hogy a szlovák művelődés és nemzetté válás nélkülözhetetlen elemei voltak a Tranoscius-énekeskönyv és a barokk kortól életre kelő Cirill-Metód-kultusz. Kétségtelen, hogy felépítése, szerkezete, a történetmondás menete és az elbeszélő személye szerint is a Milota lett volna a legalkalmasabb arra, hogy az emlékezetnek ezeket a helyeit körül járja és lerajzolja. Különösen, hogy az anyagbeszerző-méhész mesélő szándékai között feltűnik az emlékállításé is, hiszen a jobbára csak sorszámnevekkel jelölt elődei, falukrónikásai mindmind lelkészek voltak - hasonlóan az előbb felsorolt szlovák nemzeti jelképeknek számító költemények szerzőihez, akik szintén evangélikus papokként szolgálták közösségüket. Ráadásul a településtörténet kétszázötven esztendejében jól megférne azoknak a reformkorral kezdődő, majd a Bach-korszakkal záródó időknek a tárgyalása, amelyek ugyan túlvannak már a személyes emlékezet kritikus pontján, a nyolcvanévnyi múlton, ám a nemzeti kisebbség közös emlékezetének nagyjából éppen a felezőidejére esnek. Választóvonalat jelölhetnének - annak a jelzésére és jellemzésére szolgálhatnának, hogy vajon a Mária Terézia óta szórványban élő kisebbség mennyire szigetelődött el az etnikumától, mennyire akart és bírt kulturális, szociális kapcsolatot tartani a környezetével. Závada regényei e tekintetben szinte teljes egészében híján vannak minden olyan eseménynek, ténynek, amely a szlovák nemzetté váláshoz kapcsolódva a kulturális, politikai vagy szociális érintkezés formáiról, többség és kisebbség egymásra hatásáról, „anyanemzet" és nemzetiség viszonyáról adna hírt. Enyhe túlzással állítható, hogy a neve nincs községnek csak őskora és legújabb kora van, a középkora viszont kimarad a mesemondásból, így aztán olyan zárványként tűnhet fel, ahol a falualapítást követő évtizedek szociokulturális tényezői, értékei, társadalmi normái és ideológiái, kulturális mintái ismeretlenek és tisztázatlanok maradnak. A képzelet, a lábra kapó fantázia eljut a honfoglalásig, ám megtorpan ott, ahol például a többséget alkotó szlováksághoz képest kisebbségben lévő magyarság, cigányság vagy zsidóság kapcsolatának, viszonyának kialakulása és változása kerülhetne terítékre. A Milota képét használva: a „települési gyökérverés" titkainak még csak-csak beavatottjai lehetünk, ám a hajtások, ágak növése, a lombozat kiterebélyesedése, a színek változása már rejtve marad előttünk. Beszédes tény, hogy ami sorstörténetet ezekből az időkből az elbeszélő kimetsz és kiszínez, Kuhajda Ádám megszégyenítésének, meggazdagodásának és megkövetésének legendá-