Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Márkus Béla: Makovje-medovje haluske

ját, az is a nemzeti kisebbségen belüli ellentétekre, családi viszálykodásokra vall. Ugyancsak ezen a körön, etnikumon belül marad a Hatodik lelkész merész kezdeményezésének, a nagytemplom 1795-re befejezett felépítésének a Jadviga párnájában is megidézett, illetve itt kiegészített históriájával, amikor Osztatni azt írja le a naplójába, hogy zuhant le Hlavicska János bádogosmester a buzogánnyal együtt a torony csúcsáról. Ezek és a hozzájuk hasonló esetek, események is mintha kiiktatódnak, kihulltak volna a község kulturális emlékezetéből, legalábbis abból a csaknem egyszázadnyi időből, amelyik a 18. és a 19. század legvége között telik el. Ha a Milota az elbeszélői önértelmezést követve valóban olyan családtörténet, amely kétszáz évvel ezelőtt Kuhajda Ádámnál kezdődik, és az amatőr színdarab írnok-figurájában ér véget, akkor ez a „hosszú tartamú" történet éppen a különböző nációk együttélésének, eltérő vallási szokásainak, magatartás-változatainak érzékletessé, szemléletessé tételével marad adós. Jadvigáék históriáját, de bizonyos értelemben még A fényképész utókora Korén családjáét is ide vonva, úgy tűnik fel, a hitvesi ágyak nem rázkódnak meg az idők forradalmi megmozdulásai hatására. Nem dúlják fel - nem ezek dúlják fel őket. Ezért maradhatnak ki - hacsak nem a béke, az egyetértés tanúsítóiként - az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményei, és ezért törpülhetnek jelentéktelenekké, szinte már az elviccelésig, mint a Milota vonaton utazó mókamesterének hírmagyarázatai tanúsítják, 1956, a forradalom eseményei. Ez utóbbiak nagyon kényelmesen beleférnek azokba a sablonokba, amelyeken hol a szovjet (orosz) emlékmű ledöntése, hol a párttitkár háza ablakának a beverése a címke, legfeljebb még a részeg handabandázás feliratát lehetne rájuk illeszteni. Az sem mutat nagy változatosságot, hogy az egyik krónikás az öreg Milotára osztja a kedélyek lecsillapítójának szerepét, A fényképész utókora más elbeszélő(i) viszont Brezovszky Endre történelemtanárnak szánná(k) ugyanezt. Családi harag, após és vő közötti megszüntethetetlen ellentét fakad ugyan az októberi események különböző megítélése nyomán - a nemzetiség közérzületére azonban nincs befolyása, a többségi-kisebbségi viszonyt nem érinti. Mintha a falu feltehetően régebben betelepült és feltehetően magyar lakói, egy-két kivételtől eltekintve, mint amilyen a „rekvirálások pofozóemberé"-ből nemzetőrré lett Mócz Pista, a közömbösségükkel tüntetnének. Ismét beszédes jel, hogy Nyemcsok Pálné tanárnő csak egyvalakire tud hivatkozni, amikor azt veszi számba, kik álltak ki 57-ben a meghurcolt, Márianosztráról hazakerült apja mellett, „igazi magyar emberhez méltó viselkedésinek mondva, ahogy a nehéz napokban cselekedtek. Kurai Lajos az, egyszem maga - ő azonban kissé torz alaknak mutatkozik abból a mindvégig fenntartott többes szám első személyű elbeszélői pozícióból, amely egyébként is főleg a távolságtartás, sőt a gúnyos fölény érzékeltetésére a legalkalmasabb. Azon túl, hogy ő is nagyszájúnak, hirtelen haragúnak minősíttetik, tetteinek értékét tovább csökkenti a származása: olyan családból