Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Cs. Nagy Ibolya: Elviselhető-e a zseni?

Más drámák az életút korábbi, kollégiumi szakaszára figyelnek. Nekifut ennek a poéta-sorsnak, amint említettük, Szabó Magda [Macskák szerdája), meg Páskándi is: egyikük a kiűzetés politikai-ideológiai okain meditál, másikuk főképp a Kollégium szerepét kutatja-vizsgálja abban, befogadható-e, intézményesen a zseni; meg a zseni természetrajzát vizsgálja: általában. S az új Csokonai-dráma, G. Nagy Iliáné, ugyancsak a kollégiumi történetet teszi bonckés alá. Őket, hármukat érdemes közelebbről is szemügyre vennünk: mindhárman, bár nem egyforma hangsúllyal, ama drámai fordulópontot helyezik a cselekmény centrumába, a számkivetettség előtti életszakaszt. Páskándi Géza a félbetört sors, pálya képletét állítja föl a Diákbolondítóban. A „Bájkeserves és mesés bohóckodás" egyszerre akarja érzékeltetni a költő képzeletvilágát és a sorsát. Az egyik játékos, mesés, a másik keserves, írja: sok groteszk elemmel is. Csokonai „lelki idealista volt", mondja az író egy interjúszövegben (1978, márc. 30., Hajdú-bihari Napló), és kétségtelenül volt benne valami „szertelenség". „Rendhagyó eset A lényeg azonban az, hogy egy társadalom Jelismeri-e a maga szertelen egyedeiben azt az értéket, ami előbbre viszi a társadalmat, vagy kirúgja - mint Csokonait a Kollégiumból -, esetleg lenyakazza: mert ez már képtelenség. A primitív közösségek az öregekkel és a betegekkel kegyetlenül bánnak el: társadalmukban ezek a rendhagyó esetek. De mert a betegek és az öregek a maguk nemében az élet továbbvitelét gátolnák, a bánásmód - szerintük - mégis igazságosnak tekinthető. A modern társadalmak rendhagyó esetei a Csokonai-Jélék. Én egy állam egészségét azon mérem, hogy mennyire tud lojális lenni éppen ezekkel a kivételekkel, a zseniális egyedekkel. A lojalitást (törvénytiszteletet) nem csupán a társadalom követelheti meg, hanem az egyén is -joggal - igényelheti. Ha az állam, a társadalom lojális a zsenialitás iránt is, annak belső törvényei iránt is: ezjordított, de roppant egészséges lojalitás". A mű kerettörténetbe zárt játék a játékban, dráma a drámában: a Diákboíondííóban kollégiumi diákok játsszák el Csokonai kálváriáját, búcsúképpen, annak útra kelése előtt, de erős időkeveréssel: későbbi életmozzanatok is megjeleníttetnek. Ezt Páskándi a helyzet és a történet általánosíthatósága kedvéért alakítja így: Csokonairól is szól ez a mű és szól másokról is. Mindössze két valóságos szereplője van, Csokonai és Lilla: a többiek „kitalált, de lehetséges alakok". A költő tehát itt a diákok szemével láttatott alak: ilyennek mutatják őt a társak, a tanítványok. A dráma eseménytörténete messze van az irodalomtörténeti valóságtól, ez a darab az átlagból kitűnő, attól elkülönülő jellem létezési lehetőségeit firtatja, s ehhez Csokonai életútjának bizonyos mozzanatait hívja segítségül Páskándi: „Ez a darab tulajdonképpen egy lehet-