Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Cs. Nagy Ibolya: Elviselhető-e a zseni?

séges történetet körít Csokonai életének egyik fontos momentuma, a debreceni iskolától... való megválása köré". A „hűtlenség", mely egyéb vonatkozásokban is megfigyelhető, a szerző szerint azt jelzi: ilyesféle esemény az akkori Magyarország számos helyén megeshetett volna, az nem volt a debreceni Kollégium „privilégiuma". A dramaturgia a montázstechnikára épül: „mintha régi, megfakult-sárgult fényképekből és karikaturisztikus rajzokból" állna össze a történet: az alaphelyzetből következően erősen karikírozott figurákkal, Páskándi jelzi: a kicsapatás tényében benne van a császári udvar megkülönböztetett figyelme a haladó magyar értelmiség iránt, ám nem ezt a szálat húzza a legélesebbre. Öt a „környezetéből több fejjel kimagasodó ember, a zseniális tehetség" érdekelte. Ennek megfelelően a dramaturgia eleve kontrasztos, az író ezt „komikus kontrasztnak" nevezi: nem az egyenlő ellenfelek játéka zajlik, hanem „nevetséges, súlytalan alakok között botorkál egy zseni", nem látván: a sok súlytalan mégis felülkerekedhet rajta, hogy: a „sok lúd disznót győz". Egy tragikus hőst legyőznek a komikus figurák. Bárhol, bármikor. Ugyanakkor ő is hasonló hibát követ el, mint drámájában Szabó Magda: aki csak úgy teremthet a debreceni főbíró, Domokos Lajos személyében győzedelmes és mindenki fölött álló személyiséget, hogy közben értékében lefokozza a Kollégium teljes professzori karát. Hogy ellenfelek nélkül hagyja Domokos Lajost. Páskándi nevetségessé, komikussá karikírozza ugyanezt a társaságot: a középszerűség tehát nem bizonyított, ábrázolt szellemi alkalmatlanságában, esetleg morális kisszerűségében mutatja meg magát, hanem eleve adottnak tételeződik fel a nevetséges személyiségjegyek, jellemvonások meg a komikus szituációk miatt. A Kollégium eleve íudak gyülekezete: a közülük való kiemelkedéshez igazából nem is szükségeltetik a zsenialitás. (Ebben természetesen benne van a történetet teátrumi előadássá, amolyan iskoladrámává szerkesztő diáksereg vélekedése is szeretett tanárairól.) Ily módon a darab Csokonaija nem is bizonyítja, bizonyíthatja a maga kivételességét, azt is adottnak, létezőnek kell elfogadnunk. S ez nem feltétlenül, nem mindig sikerül: a primitív helyzetekben, a kisszerű alakok között csak teng-leng a zseni költő. A helyzetek nem jelentenek számára szellemi kihívást, s persze nincs valódi morális győzelem sem. Erre mondja Páskándi, hogy a zseni „anakron", vagyis időben előrefutott egzisztencia és szellem, akinek szövetségesei, értői és értékelői a jövőben lappanganak. Nem hasonlítani bűn, mondja a szerző, s bár a zseniket az utókor általában piedesztálra emeli, a koruk, a jelenük a betörésükön munkálkodik. Olykor ez is sikerül. A dráma, mint lehetséges veszélyt idézi föl - a költő álomjelenetében - annak rémképét: betörhetők a csak önmagukhoz hasonlítani akarók is. Csokonai álmában nem imádott - s csak képzelt - Lilláját, hanem a kollégiumi szakácsnőt látja maga mellett. A vaskos, konyhaszagú, köznapi valóságot, mint az ő számára is elképzelhető jövőt. Az isteni, a tündéri Lilla helyett Tepsifundum Saroltát, a vastag derekú szakácsnét.