Krankovics Ilona szerk.: Debreceni festett pergamenkötések (Debrecen, 2002)

Ádám Ágnes: A pergamen szerepe a középkori könyvkötéstechnika történetében. A pergamen kéziratok ismételt felhasználása

Ezek a javítások, jó néhány évszázadot túlélve, többnyire még ma is tartanak; ha tönkrementek, akkor azt másfajta sérülés okozhatta. Az eddig felsoroltak is alátámasztják, hogy a pergamennek nemcsak íráshordozóként, hanem javítóanyagként is jelentős szerep jutott. A kötetekből előkerült kéziratos fragmentumok elhelyezése, védelme, etikai kérdést vet föl. Visszakerüljenek-e restauráláskor az eredeti helyükre, betöltve továbbra is funkcionális szerepüket, és hogyan gondoskodjunk tárolásukról? Amennyiben nem kerülnek vissza, úgy megváltozik a kötés készítéstechnikájának a hitelessége. Annak ellenére, hogy helyreállításkor a könyvet 'megfosztják' az eredeti segédanyagaitól, az általánosan elterjedt gyakorlat mégis az, hogy a restaurátor ezeket az anyagokat újakkal pótolja. Nemcsak azért, mert a régi anyag fizikailag, kémiailag sérült, elöregedett, hanem azért is, mert ezek a leletek sokszor fontos írástörténeti adatokat tartalmaznak, hiszen azok a restaurálandó kötettel egykorúak, vagy korábbi időkből származnak. Néhány műhelyben szigorúan követik az etikai magatartást, a töredékek csak kétoldali fotózás után kerülnek vissza az eredeti helyükre. Ennek a megoldásnak az a hátránya, hogy amíg restaurálandó kötetek léteznek, addig megvan az esély, még ha csekély is, más kötetből előkerülő, további hiányzó, összetartozó részek megtalálására és a rekonstrukcióra. Fontos kérdés tehát a restaurált leletek biztonságos tárolása, megóvása. A feladat megoldását befolyásolja a tulajdonos kívánsága, de fontos, hogy a megbízó tár az elhelyezésről mindenképpen a restaurátor javaslatát, és az adott raktári körülményeket figyelembe véve döntsön. Amennyiben a fragmentum csekély számú és elfér a 'saját' kötetében, célszerű a hátsó kötéstábla elé borítékot beépíteni, és abban elhelyezni. Hátránya viszont az, hogy a kutató kiemeli azt, és ezáltal elveszhetnek. (7. fotó) A másik lehetőség a fragmentumok kötetbe történő beragasztása japán- vagy merítettpapírral. így azok felhajthatók és mindkét oldalukról olvashatóvá válnak. A szélesebb betáblázó szalagok, nagyobb levelek hozzáfűzhetők a könyvtesthez. Hasonlóképpen előnyös a rekeszes dobozban történő megőrzés; a lelet ugyan kiemelve, de mégis a kötettel együtt marad. A más helyszínen tartott darabok megvédhetők dobozban, savmentes palliumban, borítékban és tékában. A későbbi századokban (XVI-XVII-XVIII. század) tért hódítanak a pergamenborítások. Ezek csoportosíthatók aszerint, hogy ismételten felhasznált régi kéziratos vagy teljesen új pergamenből készültek-e a kötések. Kódexek; missalék, antiphonalék, breviáriumok, oklevelek és egyéb valami miatt 'haszontalanná' vált irományok lapjai váltak kötéstáblává. (8. fotó) Nyilván takarékoskodtak a pergamennel. Értékénél fogva ezt az anyagot mindenképpen megbecsülték. Nagyon mutatósak a kéziratos, miniatúrával, iniciáléval ellátott borítók, bár a belülről látható bordavégek jól tükrözik, hogy a könyvtestnek nem ez volt az eredeti táblája, illetve a borítója; az előző megsérült, kicserélték, elveszett. Vélhetően, a könyvtest fűzéstechnikája alapján, nem ezt a kötéstípust szánták neki. Kezdetben láthatóan nem fordítottak különösebb gondot a tökéletes technikai kivitelezésre, a cél elsősorban a könyvtest védelme volt. Például a gyorsan elkészíthető puha kötéseket