Krankovics Ilona szerk.: Debreceni festett pergamenkötések (Debrecen, 2002)
Fekete Csaba: A debreceni hártyakötés határkérdései
Fekete Csaba: A debreceni hártyakötés határkérdései Általános az a szakirodalmi vélekedés, hogy a 18. század derekától a 19. század derekáig virágzott a debreceni hártyakötés leginkább Debrecen kisugárzási körzetében. A hártyakötések míves technikája Németországból kerülhetett hozzánk, ezt a szakma történetírói hallgatólagosan feltételezik, joggal. Abban mégis van némi túlzás, hogy amerre németek is megfordultak, a német könyvkötés története szempontjából tekintenek szét és oda sorolnak minden kötést a szakírók, mintha nem is létezhetne saját nemzeti stílusa a kötészetnek, csak gyarmati függés. Egyes vélekedések szerint ellenben a németalföldi bőrtapéták megoldásával rokon 1 a hártykötések technikája, amely tehát akkor a „belga" (valójában németalföldi) akadémiákon járt diákok meg vándor mesterlegények által juthatott el hazánkba és Debrecenbe. A táblák jellegzetes beosztása és színezése azonban helyi specialitássá avarja, ezért a megkülönböztető elnevezésre jogosult akkor is, ha nem helyben találták ki és nem csupán Debrecenben művelték. A határkérdések és a változatok, valamint az stílusbeli elágazások vitatása nem a rokonítás és elkülönítés érdekében elkerülhetetlen, hanem azért, mert az egykorú könyvkötés nem nagyüzemi módon szerveződött. Kézműipari és céhes keretekben művelték (míg 1872-ben meg nem szűnt a debreceni céh). Voltak szigorú minőségi normái és technikai kötöttségei, de tömegtermelés helyett az egyedi darabok megalkotása és keletkezése (nem gyártása és termelése) természetes még a 19. században is, valamint a tanítvány-mester viszonyból következő hagyományfolytatás, és e mellett az egyéni invenció. Éppen ebből a kézműipari sajátosságból adódik egy óvatosságra intő meggondolás. A mesterremek lehetett a céhben megkívánt minta követése. Megtörténhetett, hogy soha többé ugyanilyen darabot nem készített a jelölt. Például 2° kötést igen elvétve rendelhettek a mesterektől (ilyen formátumú kötet a 17-18. században nem is készült a helyi nyomdában), 4°, 8°, 12° vagy kisebb formátumú mesterremeket pedig nem is ismerünk, noha ilyet is-kellett minden kandidátusnak készítenie, a mindennapos igények pedig ilyen kis formátumok bekötését rendelték meg leggyakrabban. A legtöbb mester munkanapjait többnyire nem díszes és bonyolult kötéseket alkotása töltötte ki. Sorozatban és kívánság szerint is kötött évtizedeken át a mesterek többsége, nem művészete érvényesítése volt az elsődleges, hanem megélhetése érdekében kellett serénykednie. Nem tudunk arról, hogy előírt stílusjegyeket, szerszámokat vagy kötésszerkezetet kötelezett volna a céh a debreceni tagokra. Óvjon bennünket a véleményformálásban az is, hogy a másfél évszázadon át elkészült munkáknak csak töredéke maradt meg. Némelyik mester (akit egyáltalán ismerünk legalább 1 Romhányinál találjuk ezt a feltételezést.
