Balogh István: Ecsedi István élete és munkássága (Folklór és etnográfia 20. Debrecen, 1985)

A néprajzi kiállítás rendezése

teg ajándékot hordtak a most megnyíló Déri múzeum szekrényeibe, de a pásztorélet úgy látszik nem termőtalaja a hálaérzetnek". Dicsérte az építészek ízlését és arányérzékét, az épület célszerű beosztását. A helyi vonatkozású kiállítások nem tetszettek neki: „A vasárnapi civis éppen úgy megtalálja itt ami őt érdekli, mint a Hortobágyra szándékozó angol folklore tudós". A régészeti kiállítás rendezői beleestek a históriai múzeumok rendezési hibájába, végigmentek a jégkorszaktól az összes korszakokon a honfoglalásig és beraktak a szekrényekbe „ami Kórógyon és Szilasbalháson napvilágra került"; ahelyett, hogy a kultúrkörök szerint megmutatták volna az ember fejlődésének fokozatait. Ezzel párhuzamba állítható lett volna a nomád életforma, „amely ma is él még a parasztok sátraiban és a halászok felsőtiszai füzesei között." A további termekben a nomád életmód dokumentumai vannak kiállítva, a borsajtolás, a pitaros konyha, a gubás műhely, a talyigás paraszt, „a cifraszűrös élet minden szépsége". Mindez ethnographiai alapossággal, mindenféle dikicsekkel, mintákkal, nyomkodókkal, kaptafákkal körítve jut a nézők elé. Isten áldja meg érte ősi Debrecen városát". Tetszését nagyon kevés dolog nyerte meg; a patika, a debreceni könyvkötők remekei. „Ezek a fehér hártyán nemzeti színekben pompázó virágfüzéres díszítmények, csillagos, pávatollas, madaras mustrákkal annyi magyar népművészeti finomságot lehelnek, mint a mézesbábok, cifraszűrök, csak éppen úriasabbak, komolyabbak. A magyar palotás üteme van rajtok pergamenre festve".

128 Azért idézzük a szakmai szempontból teljesen laikus, de fővároscentrikus kritikát, mert híven tükrözi a két világháború közötti kozmopolita polgárság véleményét a néprajzról, a vidék és Budapest viszonyáról. Az européer ízlésű és igényű iparművészeti szakíró fanyal128. Műgyűjtő 1930. (IV.) 261—264