Bakó Endre: Debrecen, lelkem székvárosa (Debrecen, 2006)
Debreceni fogadtatása és kapcsolatai (1938-1944)
A dialektikus magyar c. „madárnyelven" írt Németh-portréja (Illyés nevezte így Gulyás esszéstílusát) ismételten hivatkozott a Kisebbségben koncepciójára, immár szinte követhetetlen gondolatjárással, például így: „Nyugat-Európából Kelet-Európa felé ve%et a 'kisebbség' útja, innen pedig Kelet felé, a Nagy Kelet felé. A szellem dialektikája nem áll meg a kis fonáknál, hanem tételeit és ellentételeit a Végesből a Végtelen felé lendíti. (...) A dialektikus magyar egyszerre öleli át a Tiszántúl névtelen pásztorát és túl a Kárpátokon, India árnyékában, Buddha névtelen papját — Körösi Csorna Sándort. " 14 Vajda Endre, a Gulyás Pálhoz közel álló nagyműveltségű debreceni esztéta és kritikus is elmondta véleményét Németh könyvéről, elismerve, hogy az átértékeléshez mindenkinek joga van, mert a jelenségekről nem mondható végleges ítélet. 13 Jelezte, hogy szellemi életünk legjelentősebb alakjai emelték fel szavukat a Kisebbségben megállapításaival szemben. Vajda, tiszteletben tartva Németh őszinte meggyőződését és meggyőző erejét, elismerve egyes állításainak igazságát, látásmódjának parancsoló világosságát, úgy vélekedett: „... könyve mégis alapelgondolásában hívja ki a tiltakozást, annak oka a% amit a rím mérték és érték%avarral jelöl. " Mert szerinte nem lehet olyan mértékkel számon kérni az irodalomtól egy nemzet fejlődését, mint azt Németh László teszi. Ez eredendően zavaros mérték, mert a politikai tetteket nem az irodalom motiválja. )y A nemzeti lét kérdése nem végső célja a% irodalomnak, csak nagy ráadás és a sors különös ajándéka... " Az irodalom egy nép arcának csak kulturális jellegét formálhatja, de azt sem egyedül, hanem más művészetekkel és tudatformákkal együtt. Nem fogadja el Némethinek azt az állítását, hogy a mély magyarság mindig kisebbségbe szorult az irodalmi folyamatban, jóllehet az olvasók ízlését kiszolgáló irodalom egy idő óta felülkerekedett, de a géniuszok remekművei mindig beágyazódtak egy erőteljes belső közösségbe. Védelmébe veszi Kazinczyt, aki felismerve az irodalom plátói küldetését, megteremtette a magyar irodalmi szellemet, s másképp látja a Csokonai-, Vörösmarty 7-, Arany-problematikát is. Például Arany sok töredékét nem annyira a korviszonyokkal, hanem a költő lelki alkatával magyarázná. Elutasítja azt a tételt is, hogy a „híg magyarok" tudatosan összefogtak volna a mély magyarok ellen, lásd Jókai és Gyulai ellentétét. Eddig a mértékzavar működött, az értékzavar pedig Vajda szerint abban nyilvánul meg, hogy Németh László, Tamási, Erdélyi, Illyés, Szabó Lőrinc, Kodolányi, Matolcsy, Kerék, Cs. Szabó, Féja, Gulyás, Veres Péter nevével fémjelzi a legújabb irodalom „mély magyarjait". Ez, véli Vajda, tisztelve mindnyájukat, talán túlságosan is „kegyelmi ítélet", Németh itt „uralkodói amnesztiát gyakorol". Kifogásai ellenére Németh mítoszokkal zsúfolt könyvét fontosnak tartja, amely jó szolgálatot is tehet, mert „néha a torz látásban is van jó." 14 Gulyás Pál: A dialektikus magyar. Magyar Élet, 1942/9. 13-14 15 Vajda Endre: Mérték és értékzavar. Németh László Kisebbségben c. könyvéről. Az Ország Útja, 1939/9. 535-539
