Bakó Endre: Debrecen, lelkem székvárosa (Debrecen, 2006)

Szemelvények, dokumentumok

2. Búcsú Gulyás Páltól Csak a könnyeimet küldhetem hát a sírodhoz, Pali; amint a Bocskai-kerti kedves dűlőinkre is csak a sóhajtásom jutott el az idén, te drága éteri ember, aki egymagad töltötted meg számomra értelemmel a barát nevet, mely egy halott arc emlékén kívül puszta hangzat lesz ezután megint. Tizenhat éve, hogy neved s öreg Hajó-utcai házatok címe a jeligés borítékból kiesett elém. Mily változatos út attól a verspályázattól eddig a sürgönybontásig. Mily páradan útja e csapdákat és cinkosságokat teremtő pályán a barátságnak, de mily csodálatos útja egy nagy költő kibontakozásának is, aki akkor még csak akáclombos udvara homályából tapogatózott elő, s ma mint egy verselő Sokrates illan el közülünk, akinek csak vérerei bocsátották el a törékeny élethez szükséges nedvet, lelke az emberiség legtisztább forrásain, Dantén, a Buddhán, a Kalevalán, Schilleren épülve, Csokonai Debrecenét növesztette tovább e mai Debrecenben, amely lassan már csak az ő váztestében volt méltó önmagához. Mit mondhatnék e tizenhat év után a sírod szélén, Pali, amivel szemben a te pátoszt csendesítő szelíd mosolyodat nem látnám felvillanni? ígérjem meg a nemzet nevében, mely míg éltél, súlyodat duplázó inasokkal viaskodtatott, hogy méltó lesz a te szent magyar egyetemességedhez? Tegyek fogadalmat a város helyett, mely csak bohócsipkában tűrte bölcsességed, hogy összegyűjtött szavaidból tanulja ezután jobbik lelkét? De megkövethettek e írótársaink képében, elismerve végre, hogy nemcsak költőnek voltál a legtisztább s gondolkozónak a legegyetemesebb közöttünk, hanem ritka, vigasztaló példája a lélek győzelmének, mely az alkalmatlan test, a vastag környezet, az országos süketség falain is áttört; s szelídségével, szigorával és csökönyösségével mindnyájunk közül egyedül adott használható példát azoknak, akik ezután is írók és emberek akarnak lenni. Aki mögött senki sincs, nem beszélhet mások nevében. Fogadd hát egy emberi kapcsolataiban súlyosan megcsalódott szív köszönetét, Pali, aki legalább ebben az egyben, a barátságban nem tévedt, s ha annakidején félig dacosan, a csodálkozó szemeket kihíva vállalt téged, majd ócsárlóidat hallgatva, mint egy nagy diadalmas tromfot tartogatott, hogy végül ujjongva, s elelámulva érezze, mint nősz messze fölé az elakadtnak és elnémulónak: most sírod mellett büszkén és kielégítetten áll meg: „Ezzel az emberrel teszem le a sírba a barátságot s nem panaszkodom ebben nem kaptam keveset." Nem olyan kort élünk, amelyben a meghatókat sajnálni lehet. Nem is siránkozással, hanem ajánlkozással búcsúzom tőled, Pali. Tizenkét éve, amikor valamiféle zászlót bontogattam itt az élők Magyarországáért, te az eszmei ember önzetlenségével jelentkeztél bajtársamul. Most, amikor koporsódon te vágtatsz messze elém a halott magyarok országába, e kivonulásba hadd kéredzem mö-