Nyakas Miklós: A bihari kishajdú városok története (Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 5. Debrecen, 2005)

A fejedelmi hatalom szolgálatában

ben is jelentős ott élő jobbágylakossággal kell számolnunk, ráadásul a bihariak esetében az adományozás jellege is más volt, mint Szabolcsban. Sok esetben nem is egyszerre szerezték birtokaikat, hanem több ütemben, az adott településre esetlegesen már egy másik településről érkeztek, nyilván a már ott kialakult gyakorlattal, s esetlegesen nem hajdú lakosokkal is. A magukat nemeseknek tartó hajdúk mellett tehát gyakorlatilag minden hajdúvárosban feltételezhetünk egy jobbágyközösséget is. Naivitás lenne természetesen tovább éltetnünk azt a korábban többször megfogalmazott vélekedést, hogy ezek a jobbágyok úgymond „hajdúvá" lettek volna, s így beolvadtak a közösségbe. Miért osztották volna meg a hajdúk „sok szolgálatokkal", „vérük hullásával" szerzett kiváltságaikat beköltözött vagy helyben talált jobbágyokkal? Erre ésszerű magyarázat nincs! A másik oldalról felvetve a kérdést, azt kell mondanunk, egyébként se lett volna könnyű egy jobbágynak hajdúvá lenni, hiszen a katonai foglalatosság ebben a korban már elsőrendűen szakma, amely komoly anyagi hátteret is feltételez. A hajdúvárosok számára előírt katonai mustrákon nem lehetett akármilyen felszereléssel megjelenni, s a fegyverek ára kisebb vagyont jelentett. Ugyanakkor tény, hogy a vármegye és a nemesség részéről mind a szabolcsi, mind a bihari hajdúvárosok esetében állandóan visszatérő követelés a hajdúvárosokba szökött jobbágyok kiadása, amelyet megígérnek ugyan, de nem nagy lelkesedéssel teljesítenek. A látszólagos kettősség könnyen feloldható. Számos adatunk van arra vonatkozóan, hogy a jobbágyokra a hajdúknak nem harcértékük miatt volt szükségük - ezért nem is lettek, lehettek hajdúvá - hanem munkaerejük miatt. A hajdú vitézek a letelepedéskor, adományként, vagy vásárlással jelentős földterülethez jutottak, amelyet meg kellett művelni, hasznosítani. A jobbágyok a hajdúgazdaságok művelését vállalták, itt volt rájuk szükség, s ez az állapot számukra kedvezőbb volt, mint földesúri jobbágynak lenni. Mint ahogyan az ténylegesen nem is fedte azt a személyi függési rendszert, mint amelyet a földesúr-jobbágy viszony feltételez. Ezeket a jobbágyokat a hajdúk vagy helyben találták, vagy fokozatosan beszivárogtak, beszöktek a hajdúvárosokba, s egész közösségekbe szerveződtek. A nagyhajdú városok esetében ezt legtisztábban Szoboszló esetében mutatta ki Orosz István, ahol kiderült, hogy a hajdúközösség mellett egy külön 1975. Szoboszló esetében kimutatható a hajdúváros mellett egy jobbágytelepülés is, kisszoboszlő. V.o. Orosz István: Hajdúföld és jobbágybirtok Szoboszlón a XVII. században. DMÉ. 1975.