Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)

I. PÁSZTOROK A HORTOBÁGY MELLYÉKÉN - 5. Élet a pusztán - Legeltetés

nálható határrészeken (nyomásokon, erdőkben) tartották s a mezőgazdasági művelés alól felszabadított területeken (tarlókon, letakarított kukorica- és ugarföldeken) járatták a jószágaikat. Amikor a tarlóföldek felszabadultak, a pásztorok a jószággal odamentek és tengeritörésig ott legeltettek. Amíg a nyári legelőkön megnőtt az őszi sarjú, addig a nyáj a csutkaföldeket legelte, míg a hó le nem esett, majd visszament a gyepre. (T. J.) Nyáron a tarlót, ősszel meg a csutkaföldeket szaladták végig a pásztorok a gulyákkal. Minden darab földön „meghálatták" a jószágot egy-két hétig, így azok jól megtrágyázták a földet. A gazdák ezért fizettek a pásztoroknak 5-5 forintot, vagy csináltattak nekik egy ködmönt, vagy egy pár csizmát. A tarlóföldek felszabadulására azonban néha sokáig kellett várni, a behordás lassan haladt, mert a nyomtatás is lassú volt. Eltelt egy hónap is, míg rá mehetett a jószág a tarlóra. Mire megnőtt a nyári legelőn az őszi sarjú és már lelegeltették a csutkaföldet, előbb a nagyjószág ment vissza a nyári legelőre, utána a birka. (M. M.) A legelőn mindegyik pásztor a jószág java mellett a maga hasznát tekintette elsődlegesnek. Mindegyiknek volt a legelőn egy „fogott" helye, oda nem engedte a másikat, sőt néha a másik gulya elé hajtotta a magáét. A sértett pásztor, ha másképp nem boldogult „elfüstölte" az illetéktelen pásztor gulyáját. Szőr- vagy bőrdarabot, vagy csontot égetett, s annak füstjét a szél a másik gulya felé hajtotta. Ennek szagára a jószág szétszaladt. (M. J-né) Emiatt a hatóság még a toll égetését is tiltotta. Minden jószág számára a fekete földön volt legjobb a legelő. A sziki mezőn, ha eső járta, jobban hízott a jószág. Legjobb volt a sziki tippan. A gulyának mindig a legjobb minőségű legelőt juttatták. Elől haladt a növendék jószág, mert az még nem evett nyugodtan, utána a nagyjószág, majd a ménes és végül a juh. A juhok kapták a leggyengébb legelőt, mert azok tudták legjobban lerágni a füvet. A juh még a gyep gyökerét is lerágta, ezért nem engedték a gulya legelőjére. A ménesnek nagy, sík legelő kellett, hogy „megszaladhasson". A ménesek számára az utak menti legelők ezért nem voltak megfelelőek. (M. L.) Ha jó volt az idő, a jószág este meglelte a „vackát", de éjfélkor mind felkelt és megindult. Addig ment, szaladgált, míg újabb alkalmas helyet nem talált. Csendes eső idején hagyhatták, de szeles, esős időben ott kellet lenni a jószág mellett, hogy „el ne hajtsa" a gulyát az eső. A tehenek farral fordultak az esőnek, s arra mentek, amely irányba az vitte őket. Amikor átnedvesedett a bőrük, már nem mentek el, a pásztornak ott lehetett hagyni őket. Ha nem érzett időt a jószág, egyet-kettőt elég volt „capra" (irányba) fordítani, a többi ment utána. Ha a jószág kiveréskor esőt kapott, hamar összeszokott. Az eső „egy szagra" verte a jószágot. Ha egy-két marha ki is ment a gulyából, magától visszajött. Ha összeszaladt két gulya és egyikben ott maradt a másikból néhány, azokért érte kellett menni a pásztornak. Ez itatáskor fordult elő, amikor két gulya egy időben ment a kúthoz. (M. L.) 4 67 <§>