Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)

I. PÁSZTOROK A HORTOBÁGY MELLYÉKÉN - 2. Juhok, falkák, nyájak

voltak, űzetni a feketét feketével, a merinóit merinóival szokták. A magyar fajta, meg a purzsa telelésre alkalmasabb, könnyebben tartható volt. A magyar fajta is jó, a purzsa még jobb tejelő, de tejük ára azonos. A merinói gyapjúja kétszer olyan értékű volt, mint a többi fajtáé. A purzsát „cigár" fajtának is mondták. A rackát tartották magyar fajtájúnak, a merinóit pedig csak „birkének" mondták. Bunda készítésére a magyar juh bőre volt legalkalmasabb, ezért is értékelték többre, mint a más fajtákat. Az 1900-as években már inkább a merinóit kedvelték, s nagyobb számban is tartották. Sokan váltani igyekeztek a magyar fajtáról a merinóira, de előbbit eladni nem tudták, így tovább tartották. Mondták, hogy Böszörményben azért volt sok magyar fajta juh, mert az emberek itt „búrbe" szerettek járni. A három éves juh, ha azért nem űzették, hogy jobban fejlődjön, az „apáca". Ez szebb és több gyapjút ad, mint a többi. A legtöbb gyapjút egy éves korában adta a juh, ami a „kosztírozástól" is függött. Ha rosszul tartották, 2-3 kilót adott, s ez jó tartás esetén 6-7 kilóig, ritkábban 8-9 kilóig is mehetett. Ha szaporításra törekedtek, s nem akartak apácát tartani, harmadik évben felüzették. A toklyó, ha jerke, akkor 1 éves koráig Jerketoklyó", ha herélték, akkor 1 éves koráig „ürütoklyó", ha nincs kiherélve, akkor, „kostoklyó". Az adatgyűjtésünket megelőző években a balmazújvárosi kisvókonyai legelőn 5 juhász teljesített szolgálatot. Ezen a legelőn másféle jószágot nem tartottak. A juhok fajta szerint vegyesen voltak, magyar és merinói egyenlő arányban. Az itteni gazdák ez időben már jobban szerették a merinóit, mert az több gyapjút adott, de kevesebb tejet. A magyarjuh gyapjúja 1951-ben kilogrammonként 6 Ft volt, a merinóié 12. A merinói birka lustább, amikor fejték, nem ugrott ki a fejőhelyről, s nem törte össze a jászlat. A magyar juhot nehezebb volt őrizni, többet kellett utána szaladni, jobban összegázolta a mezőt. A második világháború utáni évekig fennálló hajdúböszörményi pusztai állattartás jellegét és jelentőségét H. Fekete Péter szemléletesen jellemzi. A legelőknek a Hortobágyhoz való közelsége miatt a pásztorélet addig is alig különbözött. A Hortobágynak ez a hatása még fokozódott, amikor a város 1929-ben újabb legelőt vásárolt az egri káptalantól. Ezzel a vásárlással újabb 1000 holdat csatolt a határához, s a legelők egészen a kishortobágyi csárdáig nyúltak. A szomszédos legelőterületek közötti érintkezés hatása megmutatkozott a pásztorok személye, időleges hortobágyi szolgálatuk, az állatokkal való bánásmód, kezelés és gyógyítás vonatkozásában is. Mint szerzőnk írja: „A böszörményi pásztorság bojtáriskolája a Hortobágy volt." 4