Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)
I. PÁSZTOROK A HORTOBÁGY MELLYÉKÉN - 1. Határhasználat és a jószágtartás múltja
használatában 1701 előtt semmi korlátozás nem volt, mindenki annyi állatot tarthatott a legelőkön, amennyit anyagi lehetőségei megengedtek. Erre vonatkozó korlátozást 1701-ben hozott a magisztrátus, ami után a gazdákat földbér fizetésére kötelezte. 7 Hajdúböszörmény határa a XVII. században a szilaj- vagy rideg állattartás jellegzetes területe volt. A határhasználat itteni módját, s annak alakulását az első foglalástól a földművelés térhódításán, a pusztai rendtartás és a legeltetési rend változásain keresztül Balogh István kutatásaiból ismerjük. Valószínű, hogy ennek gyakorlata a szomszédos Hajdúnánáson és hasonló fejlődésű, kiváltságos településeken is megtalálhatók és a polgári átalakulás időszakáig érvényben voltak. 8 Hajdúböszörményben a tagosítás előtt a határ területe járásokra volt osztva. Ilyen volt a Lopóhalom-járás, a Nagytilalmasi-puszta (Bocskai adománya) és a Rét. (ütóbbit a többinél korábban, 1858-ban tagosították.) Volt még egy tábla közös legelő is, valamint egy tábla nem közös legelő: a Tedej, 1940 köblös. Ezt az 1800-as évek legelején vásárolták a gazdák Niczky nevű földesúrtól. Ha valaki a Tedejen kiváltotta a legelőt, jószágait nem hajthatta a közös legelőre. 1872-ben az összes legelőterület 10-12 ezer hold volt, 1900-tól pedig a Belső nyomással együtt 9. 250 hold. A Belső nyomáson a városszéli legelőt értették. A tagosítás előtt 800 öl földre két marha mehetett. Ezek ott voltak, míg (általában Szent János hetében) a fekete ugarra, majd a tarlókra nem mehettek. A tarlókon a jószág a tengeri törésig legelt, ott a csutkán élt míg a hó le nem esett. Tarlószabadulás idején kedvelt daluk volt a pásztoroknak: Felszabadult a nánási talló, Közepibe legel egy pej csikó. A tagosítás előtt a lakosság főként jószágtartásból élt. 10-15 juh- és 3 disznónyáj volt a legelőn. Egy juhnyáj 1500-2000 darabból állt. Egyik esztendőben 60000 juh úszta meg az „úsztatót" a „Békás csárda" mellett. A csárda is, meg az úsztató is a város tulajdona volt. Az úsztatás ára egy birka után 1 krajczárba került. A város az úsztatót „árendába" adta a korcsmárosnak, az szedte be az úsztatás árát. A gazdák az úszta7 Poór János i.m. 319. 8 Balogh István: Határhasználat Hajdúböszörményben a XVIII. században. Ethnographia 1954. (LXV.) 441-457. és Ethnographia 1955. (LXVI.) 99-124. 1954. 441. Balogh István, a debreceni Déri Múzeum akkori igazgatója, a történeti néprajz kiváló művelője, 1952. nyarán helyszíni kutatásait egyebek mellett a hajdúböszörményi Telekföldek tanyáin lakó, több esetben az első foglalók közvetlen leszármazottai között végezte. Az ottani tanyai lakosság generációk során őrizte az „ősi" birtoklási viszonyok és a határhasználat sajátos formáinak az emlékeit. Mint a hajdúböszörményi múzeum akkori vezetőjének, lehetőségem volt őt itteni néprajzi gyűjtőútján elkísérni, kutatási módszereit megismerni, a gazdasági élet változásainak folyamatába, a pusztai élet íratlan törvényeinek, szokásainak világába betekinteni, amelyeket ő a levéltári kutatásainak eredményeivel együtt későbbi tanulmányaiban megfogalmazott. 4 15*
