Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"

sebességét veszik, mely másodpercenként háromszázezer kilométert terjed az űrben. Ha pedig, képzeletben kiállnánk a tejút szélére, az űrben hasonló, távoli galaxisokat látnánk és még azokon túl is. Itt már a fényév is, hosszú számsorokkal mérhető, míg azzal is lehetetlenné válik. Itt már a képzelet is képtelen felfogni a Végtelent. Az már a Természet titka. Én tizenharmadik évesen, annyira a hálójába kerültem a Világegyetem, Végtelen felfogásának, szerettem volna megérteni, hogy a Mindenség határán túl mi következik. - Mindenképpen szerettem volna megérteni a Végtelennek a mibenlétét, de abba már a fejem is beleszédült. Majd az Ismétlő iskola egyik óráján, a jó tanítóm adta meg a bölcs választ. „Ha nem akar az ember a tébolydába kerülni, hagyjon félbe az olyan gondolattal. Az a Jó Istennek a titka. Fogadjuk el annak a megértéséhez a fekvő nyolcast." Nem is kerestem aztán, megértettem, hogy az, az embernek nem adatott meg. - De megtanultam a gyönyörű csillagos eget, a Természetet csodálni. Már azokban a napokban, kint éjszakáztunk a Szálka halomnál, lovaink is ott legeltek a béklyóban. Mikor elültek a szúnyogok, a kis bundámban felfeküdtem az, alig hat méter magas halom tetejére, elnéztem a gyönyörű csillagos eget, a sok fénylő csillagot. Elképzeltem, hogy azok körül is, bizonyára keringenek bolygók, mint a mi napunk körül és mint a Föld, azok között is több lehet olyan, melyek életet hordoznak kezdetleges vagy meghaladott állapotban. Ma is azt vallom, számtalan égitesten van élet. A csecsebecsét, melyet apám a zsibvásárban megvett tizenhat fillérért, este kiraktam az asztalra. Apám a sok katonagombot mind megnevezte. De volt közte sok régi pénz is. Volt közte egy ezüst színű gombszerű valami, az oldala domború, szakálas férfifejet ábrázolt, a homorú oldalán sas madár volt, melyre apám azt mondta, hogy fületlen pityke. Akkor a sifon aljába került a sok portéka. A fületlen pityke harminc esztendeig hevert a sifon aljában a sok holmi között, majd akkor lesz neki újabb története. A sok aszályos évek között, az 1932-es esztendő volt a legszegényebb. Abban az évben száradt ki a Tisza Polgárnál annyira, hogy át lehetett rajta lábalni. Egész nyáron nem volt eső, még a föld is nagyon meghasadozott. Alig termett egy hold földön három, négy mázsa búza, tengeri is nagyon kevés lett. Emlékszem, hogy kidobolták a Nyárijáráson, a Dinnyésen is a feles kaszálót. Kimentünk apámmal, sok ember volt, de mindenki ott hagyta, nem tartotta érdemesnek kaszálni. Csak mi maradtunk ott kaszálni meg Gál Lajos bácsi. Az őkkaszájuk csak szépen összehordta az apró mezőt. Nagyon jó tápértékű takarmány lett, de olyan apró, hogy a harmaton szedtem mert kihullt a villa ága között. Nekünk akkor is lett rendesen széna, még a piacra is jutott belőle, mikor jó ára volt. Azon a nyáron már én szedtem fel a markot apám után. Anyám is kijött kora délre az ebéddel, délután ő kötötte be a napi, marokba szedett kévét. A földjeink és az apró bérletek holdanként, kétholdanként voltak széjjel a határban, úgy naponta más, más határrészen végeztük a munkánkat. Volt, hogy bővebb volt a terület, olyankor szorosabb volt a munka, még estébe is ment. - Mintha most is látnám, ahogy jó apám visszanézet a napi munkára, a hosszú kereszt sorra, az inge ujjával megtörölte a homlokát, hogy „Ezt is meg adta a Jó Isten." Másik napon, másik határrészén, ugyanúgy. 81