Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"

Tizenharmadik éves voltam már akkor, de erős, fejlett, erősködtem, hogy én már fel bírom adni a kévét hordáskor. Szüleim nem akarták, hogy arra még gyenge vagyok, de a gyenge termés kévéje könnyű volt. Végül apám arra döntött, hogy én rakjam a szekeret, ahhoz nem kell nagy erő. Annak még jobban örültem, hogy megmutatom én, még az asztagrakást is. Apám kéz alá adta a kévét, nekem gyerekjáték lett a szekér megrakása, még az asztagrakás is. Majd a további időkben, mikor már jobban bírtam a kévét mindenkor én raktam az asztagot, de a boglyát, kazlat is, mert kényes voltam rá. - Elment a legszűkebb esztendő is, de mi nem szenvedtük meg, nekünk csak meglett mindenünk. - Azon a télen lett új szánkónk a lovak után, azzal hordtuk ki a sok trágyát a földekre. - A istálló tele volt jószággal de nem volt ára a takarmányhiány miatt. Jobb esztendőre kellett várni. Télen nagyon sokat olvastam, rágtam a könyveket. Mint gyerek, úgy tag lehettem a „Függetlenségi 48-as Kör"-ben, hogy évente negyven fillért kellett fizetni, hogy könyvet kölcsönözzek. Ecsedi István sógorunk a község törvénybírója volt, a hivatalába volt a községi könyvtár, úgy könyvtáros is volt és mivel a Körnek is tagja volt, ott is ő lett a könyvtáros, így én a két könyvtárban kedvem szerint válogathattam. - Csütörtök este volt a kölcsönzés, a csere, én olyankor az egész estén a Körben voltam. Nagyon szerettem, vágytam, hogy az idős emberek körül lehessek, szerettem az öreg embereket hallgatni. Különösen Sajtos Imre bácsit, mivel ő mindent tudott a régi időkről és jóízűen tudott róla beszélni. Mikor az iskolát kijártam, minden héten kaptam harminc fillért mozira. Máskor, szabad időmben, esténként, mindenkor a könyvek kötöttek le. Az 1933-as év esős idővel állt be, bő esztendő ígérkezett, lett jó kaszáló, a vetések is sokat ígértek. - Apám a Nyári járáson kaszált, többször meg ázott, fekete lett a széna. - Már a harmados répát is megkapáltuk a grófnál. Most felmagasztalom magamat, milyen gyerek voltam, ami az életben is jellemző lett rám, hogy nem ismertem a lehetetlent. Apám nagy gondban jött haza a piacról, kidobolták, hogy hétfőn reggel részelik a harmados szénát, de azt is kidobolták, hogy a répába is ki kell állni egyelni. De a tengeri is fejlődött azt is lókapázni, egyelni kellett, nehogy úrrá legyen benne a gyom. - Nagy gondban volt apám, azt mondja nekem. „Na gyermekem, mi megyünk reggel anyáddal a szénát részelni, délre bevisszük a Társulatét, délután meg hazahozzuk a magunkét. De a tengerit is húzatni, egyelni kell, oda Sári nénéd is jön és hét végére, mi is ott leszünk a répába. Te meg fiam kimégy a répába, hogy legyen benne valaki, nehogy odaadják másnak, ha már megkapáltuk. Csak jól csináld, ahogy tavaly mutattam, nehogy szégyen érje a házelejét." Én örültem, hogy önállóan megyek a munkába, de megmutatom, hogy én nemcsak valaki leszek. - Reggel szüleim lábujjhegyen keltek, hogy én még had aludjak, de én is magamra kaptam a ruhám és mentem, hogy a tarisznyát készítse anyám, had mehessek a répába. Anyám nem akarta, hogy fejni kell, hajt a csorda. Eredj még pihenjél. De én, hogy akkor megyek tarisznya nélkül. - Anyám korholt, hogy mért nem pihensz még, de csak elkészítette az elemózsiát. Magamhoz vettem az apám kaszából készült kacurját és fél óra alatt már kint is voltam a répaföldön. 82