Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Győrfi Péterné: Családom története

Mindenesetre mama nem emlékszik, hogy jött le a padlásról. Mentek gyorsan Zsúpos mamáékhoz, onnan együtt haza a Bethlen utcára. Jóska, a testvérem három éves volt, én pedig egy éves. Eddig hát megsegítette a szüleimet az Isten. Hanem a gránátszilánk még a testében volt Papának. Három nap múlva Szabó nagyapám bevitte Debrecenbe a Hatvan u. 6. sz. alatti katona-kórházba. Ott műtötték meg. Le akarták vágni a lábát (már Bécsben is), már csak azért is, mert az áramot az orosz parancsnokság adta. Azt mondták, hogy ha mutés közben elveszik az áramot, mindenképpen az amputálás következik. Papa azonban nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy próbálják megmenteni a lábát. És sikerült. Egy Debreceni nevű orvos műtötte, aki nappal a másik kórházban műtött, ott a civileket, éjjel pedig a katonákat. Édesanyám tyúkot kopasztott, kövér kacsát, ami a háznál volt, azzal fizettek. A pénznek már nem volt értéke. Az orvos még egy kis cukorrépát kért, hogy abból melaszt főzhessenek, mert nem volt akkor cukor és ők is kisbabát vártak. Szabó nagyapám két zsák cukorrépát vitt az orvosnak. A gránátszilánk, amit kiműtöttek, két és fél dekás volt. A forgócsontnak egy darabját is kivették, mert a szilánk azon a csonton feküdt, azt vágta keresztül. A gránátszilánkot is és a csontot is láttam gyermekkoromban. A tanyán a gerendában őrizték a szüleim. Édesapámnak két testvére jött haza a háborúból: János és Sándor. Mindkét nagybátyám előbb hazajött, mint Papa. A sógora, a Margit húgának a férje, Nádasdi Józsi bácsi is előbb hazajött valamivel. Esztike néni leendő férjét viszont fiatal fiúként deportálták el. 1947-ben jött haza, a fiatalok azután ismerkedtek meg és kötöttek házasságot. Nagy veszteségeket hozott a háború. Édesapám legidősebb bátyja, Lajos bácsi nem jött haza. A magyarországi harcokban áldozta életét. A Nanuka testvérei közül Zsuzsika néni maradt egyedül, férje, Sutyák Laci bácsi maradt oda. A Nanuka legfiatalabb húga, Juliánná (az én keresztanyám). A férjét „málenkij robot"-ra vitték. Király Ferenc sem látta viszont a családját. Volt hát kiket siratni. Tavaszra gyógyulgatott édesapám, de 1946 tavaszán még Szabó nagyapám dolgozott, Édesapám keveset bírt elvégezni. Azon a tavaszon a szüleim kiköltöztek a tanyára, Szabó dédnagymamám is sokat velük volt. Megkezdődött a békés mindennapok sora. Szüleim 1946 tavaszától folyamatosan a tanyán laktak. Ott neveltek fel hármunkat. 1948. október 12-én megszületett a húgunk: Mária. Azt az időt már a fiatalok is jobban ismerik. A pénz elértéktelenedett, infláció lett. A megtermelt javakat árucsere formájában értékesítették. 1948-tól a Rákosi rémuralma következett. Az én szüleimnek saját földje egy marék sem volt, azonban Ők maradtak a tanyában és Ők művelték a földet. Arra már én is emlékszem, hogy valósággal éheztünk. Minden megtermelt búza a beadásba ment. Disznót nem lehetett vágni, csak ha engedélyt kértek rá (de gyakran nem kaptak). Emlékszem, hogy kisütötték a zsírt, de mind az utolsó cseppig bevitte Édesapám a beszolgáltatásba. 48