Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)
Győrfi Péterné: Családom története
Egy alkalommal egy kis kukoricát rejtettek el a csutka kúpba (összerakott kukoricaszár, kúp alakúra]. Ködös idő volt, gondolta Édesapám, kivesz belőle egy kicsit a disznóknak. Váratlanul ott termettek a lovas rendőrök. Gyorsan leültették őket a szobában, valamivel lekenyerezték. Örök rettegés, örök éhezés volt az élet. Lajteréket kitelepítették, magyarosabban kizavarták a tanyájukból. Ma is itt él Nagyhegyesen, aki segített kidobálni a bútoraikat. Egy nagyhegyesi öregasszony - már csak a leszármazottai élnek itt - a tanács kocsiján járt a tanyákba. A mi tanyánk mellett volt a Dobi Pista bácsié. Ez a tanya a Dobi dédnagyapámé volt azelőtt, Nanuka is itt nőtt fel. Pista bácsi a Nanuka öccse volt. Nos, Dobiék kuláklistán voltak. A fent említett öregasszony ment lelkesen aranyat, értéket keresni. Szerencsétlenek, úgy mentették ki a tanyából az utolsó kosár lisztből bedagasztott kenyértésztát. Amíg a tanács kocsija beért a bejárón, a lányok a ház mögött nagyra nőtt kukoricába rejtették el a teknőt, benne a kis kenyértésztával. Az ágyakban akkoriban szalmazsák volt, benne szalma. Az előbb említett öregasszony szálanként szórta szét a szobában. A falról lecibálta a falvédőt. Aranyat keresett ott, ahol már ennivaló sem volt. Ez csak egy töredék, ízelítőnek ez is elég. Aztán jött a tsz-esítés.Erőszakkal, éheztetéssel, zaklatással, fenyegetéssel, kit hogy tudtak, de mindenkit rábírtak, hogy odaadja a földjét, a földműveléshez kellő összes felszerelését: lovat, szekeret, lószerszámot, vetőgépet, ekét, boronát és ki tudná mindet felsorolni. Természetesen ingyen (igaz, ez ma már nem természetes). Amikor Papa is tsz tag lett, a tanyánk istállójában 10 lovat helyeztek el. Apánk lógondozó lett. Amellett területet műveltek, kapálás, aratás, ami jött. Arra nagyon jól visszaemlékszem, hogy Édesapám nem volt mindig odahaza, hisz a területet is művelni kellett. A hideg ősszel Édesanyám magvalta ki a tököt kézzel az udvar oldalsó részén. Édesanyám ma is hálás szívvel emlékezik a két kocsisra: Kunkli Péter bácsi és Eszenyi Sándor bácsi voltak a kocsisok. Sokszor, amikor kifogtak, segítettek odaadni az ennivalót a lovaknak, Mama ugyanis bizony félt közéjük menni. Hogy ki volt az a nagy szamár, ki tudja azt ma már, de a lovaknak olyan ennivalót kellett adni, hogy a szalmát mésszel szórták meg, és az „összeérett". (Gondolom, a nagy Szovjetunióban is így csinálták, őket pedig kötelező volt utánozni.) A lovak persze döglöttek. Nekem is rémlik - kisgyerek voltam, - hogy az udvarunkban döglődött elnyúlt nyakkal egy ló. Édesapánk a saját állatainknak levágott csutkát (kukoricaszárat) „lopkodta", azt adogatta a TSZ lovainak. Hogy kitől lopkodta? Hát bizony, Mama nem örült ennek, nehéz munka volt a csutkavágás és a Bözsi tehenet is ki kellett teleltetni. A Bözsi pedig minket teleltetett ki, lévén az egyetlen állat, mely ellátta az öttagú családot tejjel. Már csak egy darabka kenyér kellett, és megvolt a reggeli, vacsora. A darabka kenyér pedig nagy dolog volt. Erről is van egy történet. 49
