Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Győrfi Péterné: Családom története

1944 Karácsony szombatján menekültek ki Budapestről. Rettenetes út lehetett, mert mire kiértek Bécsbe, Édesapám nagyon lázas volt. Kilenc napig nem evett és nem volt széklete. Nem értették, mit mond, Ő sem értett semmit. Akkor egy nővérke húslevest vitt neki és mutatta, hogy igya meg, mert különben vége. Azt mondta: „Jozef, kaputt." Beleöntötte a levest, gondja volt Rá. Ezt is túlélte. Jöttek a bombázások, levitték őket az óvóhelyre. De hogyan jusson vissza? Nem tudta németül sem az emelet, sem a szoba számát. ott sírt elárvultan, amikor egy németajkú magyar fiú segített Rajta. Májer Jóskának hívták (de sokat emlegette később Papa, hálásan emlékezve rá). Ez a fiú kezdte németül tanítani. Előbb az emelet, szobaszám, aztán fontossági sorrendben, amit ott tudni kellett. A kórház hamarosan amerikai katonák kezébe került. Édesapám amerikai hadifogoly lett. Meg is akarták Bécsben operálni, mert a gránátszilánk még mindig a testében volt. 0 azonban nem engedte. Sokszor hallottam édesapámtól, hogy azt mondta: „Nem bánom, ha magyarföldre lépek, ha másnap eltemetnek." Hála Istennek, nem így történt. A háború után, 1945. november 9-én ért haza. Budapesten át kellett szállni a vonaton. Az állomás tele volt oroszokkal. Az oroszok nem szívesen látták a Horthy hadsereg ruháját viselő katonát. Azt kérdezték: Magyar? magyar? Mire ő ijedten felelt: Já! (német nyelvterületről jött). Az oroszok úgy fenéken rugdosták, azt sem tudta, hogy meneküljön. Egy újvárosi vasutassal találkozott (Szabados Gergely), Ő dugdosta, bujtatta az oroszok elől. Pesttől Szoboszlóig a vonat tetején utazott, betegen, nehéz sebbel, lázasan. Az ott utazó kofa asszonyok takargatták, melengették, ápolták. Hajdúszoboszlón szállt le, és legyengülten elindult gyalog Nagyhegyesre. A város szélén felvette egy tehén szekér. Az elhozta a Határ útig. Nem jött volna addig a szekér, csak a gazda megszánta Édesapámat és elhozta (nem tudjuk, ki volt). Onnan elvánszorgott Pénzes Sándor bácsiékig, akik szomszédosak voltak a mi tanyánkkal. Addigra már megtudta, hogy üres a tanya, ugyanis egy ismerős meglátta, felismerte és odakiáltott: A feleséged nem lakik itt, elvitték a szülei a gyerekekkel Újvárosra! így ment be Édesapám Sándor bácsihoz és Mari nénihez. Őket gyerekkoromban én is jól ismertem. Ma is tisztelettel gondolok Rájuk. Mari néni ágyat vetett Édesapánknak, azon az éjjelen ott pihent. Másnap a Nanuka sógora, Dobi Sanyi bácsi éppen jött Nagyhegyesre vetni. (Ő volt az, aki Mamát vitte Szoboszlóra vásárolni és az oroszok a fogságba menőket a szánkójára rakták). Neki szóltak és még aznap délelőtt Sanyi bácsi hazavitte Édesapámat a szülői házba, a Jókai köz 10. sz. alá. Édesanyám épp a padláson teregette a ruhát, amikor a sógornője, a papa legfiatalabb húga, Erzsike beszólt: „Megjött Jóska!" 47