Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"

Felmentem a Községházára, hogy kiváltsam a munkakönyvemet. Ott meg elkaptak az agitálok, még a régi iskolatársak is. Hogy mit akarok én a KTSZ - nél, a cigányok közé akarok menni. A városi felhajtok is, milyen nagy szükség van a Termelőszövetkezetben ilyen emberekre, így is úgy is. A nagy zenebona szólt, már csak ez, már csak az, már csak edd Aláírni a belépési nyilatkozatot. Az ember agyát megkavarták, nekem is oda lett még a határozó képességem is. Aláírtam a belépési határozatot, hogy belépek az „Újbarázda" Mezőgazdasági Termelő Szövetkezetbe. Azzal énnekem békét is hagytak. Elérték velem is, amit akartak, utolsónak. De tényleg, be lett a parasztok kilencven százaléka szervezve. Azt az érzést, amit akkor éreztem, mikor hazamentem, nem lehet leírni. Amikor a naggyűlés tartott, felolvasták többek között, hogy én a saját kocsimon maradok és tejes kocsis leszek. Felszólaltak hátulról, hogy „Pál István nem kell kocsisnak hagyni, Az olyan épületet tud csinálni, mint a katuja, még az ajtót, ablakot is eltudja készíteni." Az asztalnál szóltak, hogy Pál István a gyűlés után menjek oda hozzájuk. Rábeszélték, hogy szálljak le a kocsiról és menjek az építő részleghez. (Arról, nem igen tudtak, hogy én ezüstkalászos gazda is voltam) Aztán, majd az lett a kínos, mikor felpakoltam a gazdasági felszerelésem az új kocsimra, az egyik tehenünket is a kocsi után kötöttük, kihajtottam vele Andrásházára, hogy a gyeplőt átadjam egy másiknak, hogy én meg segédmunkás legyek az építő brigádba. - Azt az érzést is nehéz lenne leírni. A kocsim, mely nekem kilenc hónappal előbb tizennégyezer forintba került, felértékelték nyolcezer forintra, annak a húsz százalékát is fel kellett ajánlani a tsz fejlesztésére. Az ötezer forintért vásárolt lovamat, kilóra számolták ezerkétszázra, a tehenet úgy szintén. A gazdasági felszerelés is alig ért valamit. Az apró pénzt is apránként kaptuk meg, amit megkaptunk. Akkor bebizonyosodott az, az elmélet, hogy „Annyi a baktatóé, mint a szaladóé." A munka pedig szorgos lett, mert a sok állat, amit nem küldtek a vágóhídra, ottmaradt szállás nélkül. Szélfogó, csutkafedésű félszer szállásokon dolgoztunk tavaszig. - mikor az első hónap eltelt, akkor mondja az egyik szakember, (Négyen voltak, akik a Hortobágyon hat hónap után szereztek papírt, szakmunkás igazolványt. „ Szaktársak, a kereset megosztása úgy lesz, hogy a szakemberek száz százalékban, a segédmunkások hetven százalékban részesülnek." Nekem, bár többet és jobban dolgoztam, csak a hetven százalék járt. Már úgy voltam, hogy ott hagyom az egészet, de akkor meg mindenem ott vész. Bele kellett nyugodni és folyt a munka tovább. Tavasszal már, komolyabb szerfás épületre álltunk rá, azoknak már komoly tervek érkeztek, vaskos dokumentumok. A négy mester a téglarakás tövében, két nap bújták a tervet, végül oda jutottak, hogy nem jó a terv. Nem tudták megkülönböztetni a metszetett a homlokzattól. Szajfer Imre elnök, mondja nekik, hogy a terv már a sokadik, ha rossz volna, ezt már nem küldték volna ki. „Az a baj kentek nem értenek hozzá." 122