Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)
Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"
fiútestvér, kik közül csak ketten élték túl az első világháborút. Ott függött az én képem is, mondanák most szüleim, ha odamaradtam volna. „Ez volt a mi nagyobbik fiunk." De sokat összetettük a kezünket: „Édes Jó Istenem, csak meghalni is haza segíts!" Haza segített. Újra összetettem, hogy de szeretnék most már idehaza még sokáig élni. Megadatott. Másnap reggel a nyolcvankét éves öreg nagyanyám sem várta meg, hogy én menjek hozzá, ő jött, hogy láthassa a hazatért unokáját. Én még aznap végigjártam a barátokat, már mindegyiknek felesége volt. Vasárnap délelőtt elmentem a templomba. Lajos öcsém is hazajött a tanyáról, elvitt az újszülött kislányához, hogy megismerjem a feleségét is. Engem csak keserített, hogy én még egyedül, árvának éreztem magam. Akkor voltam huszonkilenc éves és sok-sok munka, törekvés volt már mögöttem, érett ezüstkalászos gazdálkodó voltam. A legszebb évtizedemet elvette tőlem a második világháború, de nagy tapasztalatokat adott. Azóta is eltelt már hatvan esztendő, ebbe is sok minden belefért. De ennek az időnek az eseményeit már jobban összesűrítem, hogy ne váljon unalmassá. A hazatérésemet követő héten már belemerültem a munkába. Hazahordtuk apámmal a szalmát, töreket és jött az őszi betakarítás. Nem okozott nekem gondot a paraszti munka, mintha tegnap hagytam volna abba. Le voltam gyengülve, hatvankét kilós súllyal jöttem haza, de az állandó munka mellett is erősödtem, a súlyom is állandóan gyarapodott. Olyan lettem, mint a gyerek, még éjszaka is, ha ébredtem, tejfölös kenyeret mártottam. Ősszel, mikor beszorultunk, szüleim arra döntöttek, hogy nekem adják a nagy herélt lovat, egy koca süldőt és egy hold tengeri termést, úgy hogy mellette a kis lóval a kilenc hold földjük munkáját mindenkor elvégzem. Amellett a lovakkal, gazdasági felszereléssel magamnak kereshetek. Szüleim annyit adtak, amennyi tőlük tellett, élnem kellett vele, hogy abból megvessem az anyagi alapot a házasulásomhoz. Télen már vállaltam is. Az állami gazdaság részére trágyát fuvaroztunk az állomásra úgy, hogy naponta egy vagon trágyát beraktunk. Nagyon kemény munka volt, de nagyon jól kerestünk vele. Bőven lett pénzem tavaszra. Új szekeret vállaltattam. Balmazújvároson a front után nekem készült el a legelső új szekér 1949-ben. Még tőkével is rendelkeztem. A koplalások után fizikailag is erősödtem. Engem az állandó munka éltetett. Szüleim is kifejezték óhajukat, hogy házasodnom kellene, engem is foglalkoztatott a gondolat. Tar Pista, a fogolytársam gyakran eljött hozzám. A húga, Erzsike a Lós Sanyi felesége lett. Sanyi később került haza a fogságból, de szerencsétlen lett, rövid idő múlva meghalt. Az esküvőjük után hat nap múlva behívták a frontra, aztán fogságba került. Pista annyira meggyógyult, hogy megházasodott. 1951. január 10-én esküdtek. A lakodalmára engem hívott el első legénynek. Ott jött az a gondolatom, hogy a húga, Erzsike jó lenne hozzám feleségnek. Már ott a lakodalomba úgy foglalkoztam vele, de éreztem, hogy ő is hajlamos rá. Nem is sokat vártunk, 1951. március 10-én megtartottuk az esküvőnket. Áldhattam, áldottam azt a percet, mikor az a gondolat szállt meg, hogy Erzsike legyen a feleségem. Áldott jó, hozzám való feleségem lett. Nagyon kedvelték a szüleim is. Nagyon jól 117
