Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"

óra volt sötét. Sokat láttunk, a falvak nagyon ritkán voltak, azok is szegények. Hatalmas területek, állatokat alig láttunk. A mező kihasználatlan volt mindenfelé. Eszünkbe jutott a nagy Hortobágy, a gyönyörű ménesek, a szürke gulyák, ökörgulyák, a sok százas merinó nyájak. Ott azokon a legelőkön is, főleg a szürke marha de rengeteg sok megélt volna. Tejbe vajba fürödhetett volna az „istenadta nép". De azoknál itt-ott csak kecskét láttunk. Általában gabona volt mindég a fuvar, de nem zsákoltunk. Nagy ponyva volt a karosszériába terítve, abba lapátoltuk a gabonát, aztán visszahajtottuk rá a ponyvát és annak a tetején utaztunk, jó kilátás esett róla. Elméláztunk a Mátyás János társammal, elképzeltük, hogy valamikor a magyar ősök nem portyáztak-e azokon a területeken. Egyébként bírtuk azt a vállalkozást azért is, hogy egyegy zseb valami mindég került. Ott is kibírtuk volna már a rabéletet, de ott már igazán árva voltam, egy földi sem volt velem, ha ott kellett volna meghalni, hírt sem kaptak volna felőlem. Mátyás Jánossal voltunk egymás támaszai, vele is nagyon jó embertársi kapcsolat lett köztünk. És ott következett be a katasztrófa. Június vége volt. Egy délután is előállt az autó, de akkor nem a rendes sofőr jött, egy fiatal és egy nő ült a vezetőfülkébe. Egy deszkaépület, valami ól lehetett, melyen körül és a tetején is széna volt, mellé állt az autó, hogy a szénát rakjuk fel rá. Meg is töltötte a kocsit, magasan a karosszéria fölött. Kihajolt a fiatal a fülkéből, hogy „Kvártyit kamerád." Mondom neki, hogy készen vagyunk, de adjál kötelet, hogy lekössük. Ahelyett, hogy kötelet adott volna, berántja a fülke ajtaját és a magaslatról elindult a hepehupás földúton. Nagyon kellemetlen helyzetbe kerültünk. Már a szénába szúrt vasvilla nyelébe kapaszkodva, a sarkammal döngettem a vezetőfülke tetejét, de az autó csak gyorsult. Már a szénát is dúrtuk le magunk alól, mikor az Ural folyó partjához ért. Ahogy fordult a csapáson, előbb jobbra billent, majd balra csapódott. Már csak arra emlékeztem, hogy a villanyelet markolva repültem a levegőbe. Még olyan látvány is, vagy képzelet maradt meg bennem, hogy a zuhanásban Mátyás János is, a száját tátva, a szemét meresztve repült utánam és mintha sokáig is tartott volna a zuhanás. Tovább nem emlékeztem semmire. Másnap már besütött a nap a fogolykórház ablakán, mikor eszméltem. Az orromba valami szeszt fecskendeztek, arra eszméltem fel. A fejem zúgott, mindenem lüktetett. A mellemen egy nagy alumínium tálca, rajta aludt vér, fapálcikák és sok cafat, azután tudtam meg, hogy kilenc fogam volt. Felülről hat fogamat, alulról hármat veszítettem el és az orrnyergem is eltört. Emberi kép nem maradt rajtam, az arcomról, egyebről lement a bőr. Mátyás János is mellettem feküdt, őneki a kulcscsontja tört el és neki is az arcán, karján térdén bőrsérülések. Ő nem veszítette el az eszméletét, mindenre emlékezett, arra is, hogy ökrösszekér vitt át bennünket az Ural folyó fahídján, azután valami autó a lágerkórházba. Elmondta, hogy: „Testvér, nem gondoltam, hogy te még életre kelsz. A szádat fapálcikákkal feszítették ki. Egész éjjel hörögtél, a habos vér tajtékzott a szádból. A német ápoló gyakran jött és fecskendővel szívatta a szádból a habos vért." 113