Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)
Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"
De mennyire megvolt az emberben a fennmaradásnak az ösztöne. Fejem zúgott, a számat nem éreztem, az elveszett fogaim helyét, valami sárga porral tömték be, az ínyemet bevarrták, csak úgy lüktetett a fájdalom. Hozták a reggelit, éreztem, minden táplálékra szükségem van. Az edényt a számhoz emeltem, a híg ételt lenyelegettem. Éreztem, nekem most erősnek kell lennem. Abban a kórházbarakkban németek voltak, csak mi ketten voltunk benne magyarok. Az ebédet is beszedegettem apránként, elég könnyű híg ételt adtak. Délután már megpróbáltam leszállni az ágyról, talpra is álltam, de nagyon szédültem. Másnap délután már kitámogattuk egymást Jánossal, a barakk előtt padok voltak, a napsütésben jól éreztük ott magunkat. Ott halljuk a németektől: „ungaris transzport, ungaris transzport." Semmi nem villanyozta fel úgy a foglyot, mint az a két szó, hogy viszik a magyarokat haza. De ott a körünkben magyar nem volt. Teltek a napok, már egy hét is elmúlt, a zsibbadás is elmúlt már rólunk. Megtudtuk, hogy merre vannak a magyarok. (Több mint tízezer fogoly volt a lágerben.) Elindultunk Jánossal meg is találtuk a magyar barakkot. Még földit is találtam, Sőregi Sándort velem volt egyidős. Nagy lázban voltak, hogy már őket összeírták, nemsokára készítik is őket elő a szállításra. Minket is elfogott a láz, hogy már kezdünk jól lenni, mit is kellene tenni. A parancsnokuk egy dunántúli német ajkú magyar volt, azzal is beszéltünk. Azt mondta, hogy a főkapunál, a belső stábon van a magyar „antifasiszta vezető", aki egy dunántúli ügyvéd, azt próbáljuk meg felkeresni. Nagy lázba lettünk mi is Jánossal. Pár nap múlva az orromról is levették a kötést, már a horzsolások is váltak le az arcunkról. Rábeszéltem Jánost, próbáljuk meg felkeresni az antifasiszta vezetőt, hátha még sikerülne is a hazaszállításra bejutni. Meg is találtuk a nagykaput, a belső stábot is, az antifasiszta vezetőt is. El is magyaráztam neki az óhajunkat, hogy már egészen jól vagyunk, mutatom neki, hogy már nekem fogam sincsen, szeretnénk hazamenni. Nagyon látszott rajta a jóakarat, de azt mondta, nagyon sajnálom magukat emberek, de már le van zárva a létszám és nem tehet semmit. Lehangolva indultunk vissza, közben megtaláltuk a román barakkot is, ahol ételhordó voltam a télen. Dobos Tamás bácsit már nem találtam ottan. Másnap reggel két orosz tiszt beszélgetett az orvossal. Jött a német ápoló, a két magyart kereste. Mondja nekünk: „Kom hir", menjünk utána. Az orosz tisztek elé lettünk állítva. Azok is kérdik: „Kákgyilla". Jó pofát igyekeztünk vágni, hogy: „karasó, karasó". Nem mondtak azok semmit, ott hagytak bennünket. Mi meg csak elbúsultuk magunkat. Délután jött a magyar barakkparancsnok, magához vett minket, a raktárba megkaptuk a ruhánkat, akkor láttuk, hogy ki van hasadva és gomb sincs rajta. Még a szovhozban, a szállásunkon maradt kézi ládánkat is megkaptuk. Csodálkoztunk azon, hogy az is odakerült. Még a négy krómnikkel gyűrű is megvolt benne, melyeket az itthoniaknak csináltam. Egyenesen új ruhába lettünk öltöztetve, egyszerű munkásruhába. Mint transzportra készek, el lettünk a magyarok közé helyezve. De megmondták, hogy ne bízzuk el magunkat, mert csak úgy jutunk be, ha létszámhiány következik be. Még vagy három napig újra égni kellett a bizonytalanságban. 114
