Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"

Én igyekeztem, hogy Tamás bácsi mellé kerülhessek, ő már szót értett a románokkal is. Délután azzal jött hozzám, hogy a román parancsnok elrendelte, hogy a négy ételhordó kettő román, egy erdélyi magyar, egy pedig magyar legyen és ő vállalkozott, úgy hogy én is vele megyek. A barakk bejáratánál volt egy fülke hat ággyal, a két ételosztó és a négy ételhordó részére, úgy én is oda kerültem. Tamás bácsi megértette megát a románokkal, de én keveset értettem belőle. Aztán ragadt rám is valami. A dolgunk az volt, hogy a hosszú rúdon a fadézsában háromszor hoztuk az ételt. A parancsnoknak gondja volt rá, hogy a maradékot is, a soron lévőknek, amíg akad a kanálba, kiosszák az ételosztók. A miénk az lett, ami a dézsa sarkában maradt és amit a szögletes gumival a dézsa oldaláról összekotortunk. De az volt a java, mert ott ám az ember nem volt finnyás. Fogott is a kis pótlék rajtunk, többet jelentett, mint a rendes adag. Végül az lett az eredménye, hogy jött a komisszió és erősnek minősített. Majd jött egy teherautó, negyvenen fel lettünk rá pakolva és egy szovhozban (állami gazdaság) találtuk magunkat. Ott egy tehénistálló végében helyet rekesztettek és ott a szalmán lett a fekvőhelyünk. Másnap már egy nagy bunkerban csíráztuk a krumplit. Már akkor 1948 április volt, a hónap végén megfordult a légáramlat a Jeges-tengerről, a Kaspi-tenger felől fújt a szél, megindult az olvadás. Ott két uralkodó szélirány volt, szeptemberben megfordult a szél a Jeges-tengerről és egyből tél lett, április végén megfordult a Kaspi-tengerről és egyből jó idő lett. Jött a víz a hegyoldalból, annak kellett teret engedni. Mikor a víz elment, megindult a mező, két hét múlva már lengette a szél. Olyan buja mező lett, hogy idehaza szívesen vágtuk volna egyharmad részéért, nem mindenkor akadt olyan kaszáló. Még ott is elfogott az ösztön, hogy jó lenne belevágni a kaszát. Ott volt a végelláthatatlan jó mező, állatokat sem láttunk rajta, kaszálást is alig, nem kaszáltak szénát. Elgondoltam, a jó magyar paraszt ember még ott is Kánaánt teremtett volna. A talaj is hamar szikkadt, a hosszú szántáson a géppel barázdát húzattak, azokba raktuk a krumplit arasznyira egymástól. Egy sor volt a norma délelőttre és délutánra is. Ott meg kellett dolgozni, mert hosszú volt a dűlő. Még annyit, hogy a szállásunk a tehénistálló végében volt.megcselekedtük, hogy a drót alatt átbújtunk, néhányszor a csajkánkba fejtünk egy kis tejet, ami lelket ért bennünk. De igen megsejtették, mert végigrakták a drót alját trágyával. Mire vége lett a krumpli ültetésnek, kerestek két embert éjszakai rakodónak a teherautóra. Én azonnal jelentkeztem, egy kárpátaljai társam lett, Mátyás Jánosnak hívták. Ő is paraszt ember volt, egy határszéli faluban. Nálam két évvel volt idősebb, vele is nagyon jól megértettük egymást, mert igen jó gondolkodású, értelmes ember volt. Délután hat órától, reggel hat óráig volt a munkaidő, de olyan rövidek voltak az éjszakák, ahogy alkonyodott, már virradt is. Nagy utakat tettünk, általában egy fuvar volt egy műszakra. Volt, hogy kétszáz km távolságra is elmentünk. Csak az volt a baj, hogy a fogoly nem ülhetett a vezetőfülkébe, mindég a platón és a rakomány tetején utaztunk. A hűvös éjszakákon meg is fáztunk, míg pufajkát nem szereztünk. Bár a tizenkét órás műszakból alig három 112