Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)
Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"
A karcagiak között volt két idősebb, Kovács János erős, pozsgás hentesmester volt Karcagon és Kis Sándor bácsi, ők már felül voltak a negyven éven. Volt öt fiatal, de azok mindég marták egymást, talán azért két hét múlva egy meghalt közülük. Nem helyeztek a priccsre helyette mást és ott a nyomorúság tanyáján megkönnyebbülést okozott, hogy meghalt egy sorstársunk. A nagy tágas Szovjetunióban negyven centi fekvőhely jutott egy fogolynak. De a sors újra könnyített, néhány hét múlva nyolcan maradtunk, mi hárman, a két öreg karcagi és három szabolcsi. Mihály bácsi, én, Pista és mellette a két karcagi, az ottlétünk alatt végig megmaradtunk azon a helyen, a barakk legvégében, a felső priccsen. Az elhelyezésünket követő napon megtörtént a munkahelyi beosztás. Mi hárman és a két öreg karcagi is egy brigádba kerültünk. Harmincegyes volt a brigád száma, létszáma pedig harminckilenc. A munka, amit végeztünk a vasöntéshez a belsőmag készítése, verése. A munkába helyezésen, mi hárman azon törekedtünk, hogy ott is egymás mellett dolgozhassunk. Az is jól sikerült, én Tar Pistával egy munkapadon dolgoztam, Balogh Mihály bácsi a másik padnál közvetlen mellettünk. (És az végig úgy maradt.) A munkánk nem volt nehéz, tiszta is volt, de nagyon pontos munkát kellett végezni, mivel a mag a vasöntvénynek a belső üregét képezte. Az anyag, amiből dolgoztunk: homok, agyag, vadgesztenyeliszt, répamelasz és nyersolaj volt. Nagyon érzékeny volt, ha kissé sérült is a mag, akkor már selejt lett, ezért jó érzék kellett a munkánkhoz. Egyébként könnyű, kényelmes és tiszta munka volt. Mondtam is Pistának, Mihály bácsinak, vigyázzunk nagyon a pontos munkára, hogy abban megmaradhassunk. (Itt nem állhatom mag, hogy megjegyezzem, ottlétünk alatt állandó munkaterületünk maradt, harmadik évben mi hárman voltunk eredeti munkások.] Szerencsésnek mondható, hogy emberséges mesterünk volt, moszkvai, középkorú, jóindulatú, szőke ember, a pontos munkát megkövetelte, az érzéketlen, felületesen viselkedőket eltávolította. Mindenkinek az anyagtartályára ráírta, hogy mennyi a norma. Aszerint járt, az úgynevezett „normaélelem". Ha valaki csak a normát teljesítette, annak száz gramm főtt burizs a fehér jegyre. Aki túlteljesítette, az kapta a kását és száz gramm kenyeret a zöld jegyre. Aki kiemelkedően teljesített annak járt a kása, a kenyér és húsz gramm hal vagy egyéb a piros jegyre. Pénzt is fizettek, a foglyoknak legtöbbet százötven rubelt havonta, a többi a lágernek ment. Nekem az a munka csak gyerekjátéknak tűnt, az érzékem nagyon meg volt hozzá. De a vérmérsékletem olyan volt, hogy úgy éreztem magamat jól, ha kidolgozhattam magam, úgy a teljesítményem mindég magas volt. Még haragudtam is érte magamra, de ha lassítottam, a közérzetem is rossz lett. Volt aztán, hogy feljebb vitték a normát, de az ételjegyet, a fizetést, mindenkor a legtöbbet kaptam. A százötven rubelért négy kiló kenyeret lehetett venni. (Egy kőfal mellett volt az u.n. bazár, ahol az orosz munkások a családjuk részére is kiadott fejadagjukat árulták, melynek kilóját hivatalosan egy rubelért kapták meg.) Még az volt a cifranyomorúság, mikor a brigádok fegyveres őrök kíséretében vonultak ki a munkába, a kapuban rezesbanda fújta az indulót. A német zenészek jó erőben voltak a munkások rovására, azok közel voltak a konyhához. Akkor már a lágeren belől a németek 108
