Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"

voltak az urak és a műhelyekben, egyéb könnyű helyeken a zenészek is jobban étkeztek, de az orosz tisztek is mindenkor pakkal távoztak a raktárból, a konyháról is. A nagy tömeg mindenkor éhezett, háromszor kapta a kenyér adagját, reggel este tizenhét dekát, de az olyan lágy volt, hogy a fele víz volt. Az étel is, még ha burizs volt, az is híg volt, de legtöbbet búzadara, de szinte korpa volt, ami ha híg volt zupa volt, ha sűrűbb volt kása, még ha káposzta volt az is káposzta zupa, káposzta kása volt. Nagyon kevés volt az ételben a siker, bármi is volt, a kevéske anyagot is lefölözték. Nagyon korán bekövetkezett a legyengülés, volt kevés szerencsés, kiket betegen hazahoztak, de sokkal több volt, aki ott lelte a halálát. De az is igaz, hogy voltak könnyelműek, kik a dohányért odaadták a kenyerüket is. Még olyanok is kerültek, kik a zöld növényt is megették, a csalán csemege volt. Különösen 1946 tavaszán állt be a rohamos legyengülés, a vitaminhiány miatt sokaknak a menésük is bizonytalanná lett. Majd káposztát hoztak, s azzal valamennyire helyre állt a hiány. Ugyanez évben Amerika rizst és konzervet küldött, egyszer kaptunk belőle, de többet nem láttuk. Egy Nagyváradra való Nagy nevű orvos volt, kinek a keze alatt volt a nagy halálozás, különösen vérhasban. Már 1946 nyarán jött helyette egy kis német orvos, annak a keze alatt, szinte teljesen megszűnt a vérhas, de egyéb szinten is sokkal kisebb lett az elhalálozás. De magunkról is emlékezek, mindenbe, a változhatatlanba bele kellett nyugodnunk. Beállt nálunk az a tudat, hogy nem csüggedhetünk, még a kedélyállapotunk is meglegyen. Már otthonossá vált az a kis szálláshely is s barakk végében a felső priccsen, mivel már hatra, hétre lecsökkentünk. Kerestük még a hangulatot is, Mihály bácsi beszélt a grófról, a grófnérói, hogy inkább látszatházasságot éltek, hogyan tanította lovagolni a nőket, hogyan állták, ha néha belemarkolt a húsokba, mert neki ott, mint lovásznak megvolt a tekintélye. Jól tudott sakkozni, én készítettem sakktáblát, figurát és engem is megtanított a sakkozás fortélyaira. Gyakran jött Borza Jancsi is hozzánk, hogy csak köztünk érzi jól magát a szelíd természetével. De Tar Pistával merültünk bele nagyon a közös érdeklődési körünkbe, a magyar irodalomba, különösen a tizenkilencedik század költészetébe. Pista négy polgári iskolát végzett, nagyon szerette a nagy költők Arany János, Vörösmarty, Petőfi, Tompa Mihály, Csokonai verseit, de legalább én is annyira. A közös lelkesedés reánk, a nehéz helyzetünkben áldásossá vált. Ha elkezdtünk egy tartalmasabb költeményt, talán első a Családi kör volt Arany Jánostól, és elakadtunk vele, hogy teljes legyen, mindent ami keserű volt feledtünk, csak a költemény teljesüljék ki. De úgy voltunk A vén cigány Vörösmartytól, Csokonaitól a Reményhez, Petőfi több szép költeménye mind elragadtatott bennünket, hogy végig kiegészüljenek Pista olyankor készen volt arra is, hogy átment más barakkba is, hogy ott rokon lélekre találjon és diadalmasan jött, hogy kiegészült a költemény. Barna csomagolópapírból füzetet készítettünk és abba gyűlt össze a sok szép magyar költemény és az nekünk ott, mennyire kedves volt. A szinte gyerekes szenvedélyünk, így az ottani helyzetünk túlélésének a záloga lett, még az éhséget is feledtette velünk. Pedig Pista szervezetileg elég gyenge volt, de talán az a szellem, ami lekötött bennünket állandó jó közérzetet adott annyira, hogy a harmadik évben már az eredeti harminckilenc fogolyból csak éppen mi hárman voltunk a helyünkön. 109