Zlinszkyné Sternegg Mária: Ládás asztaltól a gömbasztalig (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 60. Debrecen, 2008)

Takács Péter: Előszó

deszkára - azután a faművesség legesztétikusabb és legváltozatosabb termékskálával dicsekvő szakmája épült: az asztalosmesterség. A Kárpát-medencében a 14-15. század fordulóján megjelenő asztalos mesterség céhes korszakát a városokhoz kötve élte meg. Bár a 18. század végéig a legremekebb és legesztétikusabb épületek, a főúri paloták, kastélyok kevésbé a nagyvárosokban, inkább a falvakban épültek, s ajtóik, ablakaik, bútoraik, egyéb szobai és konyhai berendezéseik bőven igényelték az asztalos munkát. A magyarországi városhálózat alapjait még az Árpád-házi uralkodók hospeseket (vendégeket, jövevényeket) telepítő, és azoknak kiváltságokat adományozó (szabad bíróválasztás, igazgatási és igazságszolgáltatási autonómia, személyes földesúri hatalomtól való mentesség, árumegállító jog, vásártartás stb...) tevékenysége rakta le. Igazán IV. Béla uralkodásának tatárjárás utáni periódusával gyorsult fel ez a folyamat, s folytatódott az Anjou-házzal, s virágzásának legfényesebb korszaka Zsigmond uralkodásával esett egybe. Debrecen ekkor még csak mezővárosi joggal élhetett. Igazi fénykorában mindvégig megmaradt mezővárosnak. Amikorra a török kiűzése után I. Lipót szabad királyi városi privilégiummal ruházta fel, elvesztette geopolitikai, kereskedelmi jelentőségét, s előbb gyors, majd lassú hanyatlásnak indult. Jellemző azonban, hogy még a II. József által elrendelt népszámláskor is a Magyar Királyság legnépesebb városa, és csak Debrecen és Szatmár lakosságának volt anyanyelve a magyar. A többi szabad királyi város törzsközönsége német származású és anyanyelvű volt. Egy-egy városi céh asztalos mesterei a méretek ismeretében saját műhelyükben készítették el a kívánt bútort, ajtót, ablakot, s a kész munkát helybe fuvaroztatták, s ott egy-két nap alatt „beállították, összeillesztették," funkciójának megfelelően átadták a kívánt mesterművet. A falusi rusztikus lakosságnak a napóleoni háborús konjunktúra kibontakozásáig sem jövedelme, s ennek következtében valóra váltható igénye sem igen volt arra, hogy paticsfalu házát, sárkunyhóját, vert falú lakását asztalosmesterek készítette esztétikus bútorokkal, „nyílászáró szerkezetekkel" lássa el. A rusztikus paraszti faragás is jó szolgálatot tett. Erősségük miatt ezek talán alkalmasabbak is voltak a paraszti élet indulatainak viselésére, mint a finomra gyalult, vékony deszkaszerkezetek, amelyek kevésbé tűrték a köznapi indulatokat. Az erdőből orzott vad húsa, a verítékkel megtermelt búza lisztjéből sütött kenyér íze, a háziasszony köpülte vaj, hevítette túró zamata pedig sohasem attól függött, hogy a párizsi vagy bécsi, netán a debreceni céhes műhelyekben készült asztalokon tálalták-e fel, vagy paraszti faragású bútorokon. A társadalom vagyonosodásával együtt járó luxus igények térhódítása, a városiasodás terjedése, az alsóbb nemesi rétegek felfelé törekvő utánzási szokásai, a városi polgárság gazdagodása hozta magával, hogy a 15-16. században nálunk is megszaporodtak a deszkaművesek, az asztalosok, s önálló iparágat űzőkként a magyar gazdasági fejlődésben különleges helyet foglaltak el, mint a magyar emberek által leginkább kedvelt tipikusan magyarok művelte - kézműipari mesterség. Fejlődésének és gyarapodásának egyenes vonalát azonban megtörte - és két évszázadra stagnálásra ítélte, sőt vissza is vetette - a török hódítás és a Thököly, majd a Rákóczi nevéhez fűződő kuruc harcok stabilitást elbizonytalanító, a rendszeres jövedelmet túl sok kockázatnak alávető sok-sok háborús periódus. Dolgoztak természetesen ekkor is asztalosok, egy-egy városban, nagyobb mezővárosban a céheiket is sikerült fenntartaniuk vagy megszervezniük. Megrendeléseik nagyobb részét azonban a jómódú városi polgároktól, főleg kereskedőktől, honorácioroktól, hivatalnokoktól, a vidéki kastélyok, paloták, rangosabb udvarházak tulajdonosaitól kapták, akár épület-asztalosi munkára, akár bútorra, szoba, konyha és egyéb rendeltetésű lakrész berendezésére; vagy egyházi gyülekezetektől: templomi ajtók, padsorok, úrasztala, oltár vagy szószék elkészítésére. A 18. század végéig, a 19. század elejéig a társadalom mintegy 90 százalékát alkotó rusztikus lakosságnak a legritkább esetben volt módja és lehetősége, hogy asztalos céhek mestereivel készíttessen maga vagy gyermekei számára bútort, házára „nyílászáró" szerkezetet. Ilyen általános jellemzők mellett is foglalkoznunk kell azonban a városokhoz kötődő asztaloscéhek tevékenységével. Nemcsak a mesterség megjelenése és művelése kapcsán, nem is csak a „remek" készítés szabályainak a változása, s a remeklést nehezítő körülmények felderítése okán, még csak nem is a remekek