Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

ba törés előtti másod-, harmadfüves tinók alkották. Mivel külön felnőtt ökörcsorda nem volt, ezt az elnevezést az ökörnekvaló, ökörtinó csapatra alkalmazták. Másik, nem kevésbé fontos csapat az ún. gulya vagy nagygulya volt. Ebben a 400-800 darabot magába foglaló falkákban találtak helyet a harmadfüves, „bika alá érett" üszők, meddő tehenek, valamint azok az ellős, borjas tehenek, melyeket nem tejhozamra tartottak és nem is jármoztak. Ez utóbbiak így - természetesen - gyakran kint a szabadban, a gulyán ellettek, s fiukkal együtt tavasztól őszig a szabadban éltek.

63 Harmadik kintháló falka az ún. szűzgulya volt, amelybe az egy-két éves üszőborjakat hajtották. Ez mindig kisebb csapat volt, néha a 100 darabot se érte el. Bár már az 1700-as évek tanácsi jegyzőkönyveiben találkozunk a szűzgulya meglétével, néha évtizedeken keresztül nem tartottak szűzgulyát, amely a későbbiek folyamán érthetővé fog válni, hiszen az üsző, tehéntartás alárendeltebb szerepet játszott a kismarjaiak állattartási rendszerében. E három falka számtalan formai jellegzetességével emlékeztet a nagy puszták szilaj, félszilaj, extenzív tartási módjára. 4 Valójában azonban ezeknek a mi falkáinknak más tartalma, funkciója volt. Erre később még visszatérünk. A második, a hazajáró csordák csoportja szintén több formációból állt. Számra legnagyobb csapat az ún. nagycsorda volt. Ide többnyire a kisebb tenyészértékű, korcs, jarmozasra vagy később hizlalásra szánt teheneket hajtották. Ide kerültek az esetenként beszivárgó nem magyar marhák (riskák, svájcerek) is, mindaddig, míg annyira elszaporodtak (az 1920-as évektől), hogy számukra külön ún. tarka csordát szerveztek, szimmentháli vagy pirostarka bikával. A nagy csordám kerülő nem magyar marhák természetszerűleg néhány év alatt elkorcsosodtak, mivel ide csak magyar bikákat engedtek. 150-200 tehén járt ebbe a csordába. Egyszerűen tehéncsordának nevezték azt a falkát, amelybe a jó borjúkat ellő, tejelésre is alkalmas, minőségileg kifogástalan teheneket hajtották.

65 E tehenek minőségi tartására nagy gondot fordítottak, ezért 100-150 tehénnél többet egy falkába nem is engedtek. Ha ennél több tehén gyűlt össze, akkor inkább két tehéncsordát alakítottak. Az 1930-as évek második felében államilag megpróbálkoztak a magyar marhatenyésztés minőségi javításával, ezért a legjobb magyar teheneket törzskönyvezték, így két ún. törzskönyves csorda jött létre. Ide adták a legjobb bikákat is. A törzskönyvezésre nem alkalmas tehenek pedig a nagycsordába kerültek. 63 1833-ban 988 felnőtt, 219 tavalyi, 1834-ben 276 felnőtt, 177 tavalyi, 1835-ben 425 felnőtt, 531 tavalyi marha legelt a gulyán. DÁL. V. 637/a. 39. Némileg másképpen értelmezi a gulyát Pethe Ferenc: „Ide csapatnak közönséges szokásból mindenféle nemű és idejű szarvasmarhát a' Mezei Gazdák, a' mellyeknek naponként hasznokat nem veszik, vagy pedig még nevendékek, egyszóval az úgynevezett rédeg marhát". De hasonló abból a szempontból, hogy a gulyát átmeneti állapotnak tekinti, u.-is amennyiben a gazda közvetlen hasznát akarja venni jószágának, kiveszi a gulyából. Pethe 1814. III. 69. 64 Szabadfalvi 1969. 47. 65 „Tehéntartásnál nálunk fő cél a szaporítás és nem a' teheneknek mindennapi haszonvétele". „Ezekből a' mindenféle gazdák teheneiből formálódnak azok a' számos tehéncsordák, mellyek nyáron által közakaratból a' helységek közlegelőin élnek, és minden estve haza mennek". Pethe 1814. III. 40. 81