Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

Kismarjában már a XIX. sz. második felétől egyre nagyobb jelentőségre emelkedett a tenyészbika-tartás. Az 1-2 éves (első-, másodfüves) bikaborjúk részére a XIX. sz. második felétől külön falkát, ún. bika csapatot alakítottak. E kis csapat tulajdonképpen csak afféle edzőiskola volt, ahol a továbbtenyésztésre szánt bikaborjúk szokhattak a legelőhöz. E 30-50 fős kis csapat tulajdonképpen naponta csak néhány órát töltött a legelőn, inkább a mozgás, mint a jóllakás érdekében, hiszen odahaza esténként még bőséges póttakarmányban volt részük. Végül meg kell említeni az ún. bornyúcsordát, amely hasonlóan a bikacsapathoz szintén csak a legelőre szoktatás iskolája volt. Az idei, szopós vagy választott borjúkat hajtották ide, hogy a borjú megtanulja a legelést, edződjön az időjárás viszontagságaihoz. A 30-60 darabból álló kis csapatban még üsző- és bikaborjú együtt járt, sőt ide hajtották a szegény emberek 1-2 kecskéjüket, a gazdák a ház körül tartott - többnyire levágásra hizlalt 2-3 birkájukat is. A hazajáró csordák a falusi gazdaságok tipikus velejárói, a reggeli kihajtások, esti hazaeresztések ismert mozzanatai a falusi élet ritmusának. S ezek bár községenként egyéni módon színeződhetnek, lényegében minden faluban hasonló, sőt legtöbb helyen azonos módon történtek. A hajnali kihajtás sorrendje a „ridegség" fokozatait is kifejezi. Legelőször (közvetlenül a ménes után) a nagy csordát hajtották ki, azután a tehéncsordát. Egy-két órával később (a csürhe után) a bikacsapatot és a bornyúcsordát. Azt esti hazaeresztés fordítva történt. Elsőnek a borjúcsordát engedték haza, azután a bikacsapatot (közben a csürhét), majd a tehéncsordát és a nagy csorda következett (végül a hazajáró ménes). A harmadik formáció a kézből való legeltetés, a kismarjai emberek életében különös jelentőséggel bírt. Lényegében ezen a módon legeltették az összes igázás alatt tartott jószágot. A kézből való legeltetés lehetővé tette, hogy a kismarjai ember a bika és a borjú kivételével tavasztól késő őszig kaszált takarmányt nem adott a dolgozó jószágainak, mégis azokat sikerült olyan jó erőben tartani, hogy bármikor vásárra merték őket állítani. A kézből való legeltetés egyik fontos formációja az ún. gőbő volt. A gőbő a legfontosabb tavaszi munkák elvégzése után, utcánként alakult, a búzahordás 1-2 hetét kivéve késő őszig funkcionált. Volt ökörgőbő és külön tehéngőbő. Egy-egy utcából 20-30 ipárjármos ökör vagy tehén alkotott egy gőbőt, melyet a gazdáik ház sorjában, a kihajtott jószágok számával arányban őriztek. (Aki egy párnál több jószágot hajtott, az, ha sor került rá, egy nap helyett 2, vagy több napot őrzött.) Aki a gőbő őrzésben soros volt, az reggel kihajtotta, este hazaeresztette a gőbőt, s természetesen, egész nap őrizte, legeltette, itatatta azt. A gőbők számára a tanács (községi elöljáróság) külön dús füvű, de félreeső, a csordák által el nem érhető legelőket jelölt ki. De a 40-60 darabból álló kis csapatok a szabadulások sorozatosan feltáruló legelőit is jól tudták hasznosítani. A faluban néha 10-15 gőbő is alakult. A gőbőn a jószágok feljavultak - s bár ezek az őszi munkák idején rendszerint felbomlottak -jól elkészültek a tél eleji hizlaláshoz. 82