Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - Érmelléki szőlőhegyek rendszabályai a XIX. század végéről

kenyér stb.) fizetés is szokásban volt, ennek beszedésében a hegybíró (kertgazda) is közreműködött. Különösnek tűnik, hogy 1894 előtt a szüretekről a rendszabályok sohasem intézkednek. Ennek nyilvánvalóan az az oka, hogy a szüretek időpontjáról, lebonyolításáról korábban a földesurak intézkedtek (hiszen ezt a dézsmálással kellett egyeztetni), később (1871-től mindenütt!), a szüretekről a községi elöljáróságok rendelkeztek. A szüretek az egész falut érintő ünnepek voltak. Ilyenkor az iskolákban szünetelt a tanítás. Az érmelléki hegyeket benépesítették a más vidékekről érkező vendégek. Különböző vigasságok, mulatságok, felvonulások, bálok tették mozgalmassá a hegyeket, sőt a falvakat. 1871, de főleg 1894 után többször adtak ki vármegyei rendeleteket is, melyek a szüretek tartásával kapcsolatosan tartalmaznak rendelkezéseket. A szüret tehát mindig olyan közügy volt, mely túlnőtt az egyes hegyek, kertek gazdáinak az elhatározásán. Talán ezért nem intézkednek ebben az egyes hegyközségi rendtartások. A helyi terepmegfigyelések azonban ennek némileg ellentmondanak, ugyanis idős adatközlők úgy tudják, hogy a szüretek, sőt a szüreti mulatságok rendezésében is a hegyközségi elöljáróknak, különösen a hegybírónak mindig meghatározó szerepe volt. Szüret idején pl. a hegybíró minden nap kint tartózkodott a hegyen, s figyelte, ellenőrizte az ilyenkor tömegesen érkező helybeli és idegen népesség viselkedését, s szükség esetén bírói tekintélyével intézkedett, ha erre szükség mutatkozott. A hegybírónak szerepe volt még a szüreti felvonulásokon, bálokon is, ugyanis az ilyenkor feldíszített hintóban ülve kihirdette a szüreti bál megtartásának „törvényeit", majd éjjel a szokásos játékos szőlőlopás tolvajait ő büntette, s szedte be a büntetéspénzeket. (Köztudomású, hogy ilyenkor a báltermeket szőlőfürtökkel díszítették, s az ezeket lopó legényeket a csősz leányoknak kellett elfogni, s a bíró eléd vezetni. Amelyik leány legtöbb tolvajt fogott, az lett a bál királynője.)™ Még egy különlegességre kell figyelnünk. Csaknem minden vizsgált rendszabály tiltja a szőlőkben a szüret utáni tallózást. Ez azért különös, mert a tallózás, vagyis a termés betakarítása, jelen esetben a szüret után elmaradt fürdők összegyűjtése Európa-szerte ismert ősi szokás (a Biblia is említi!), amely a mi vidékünkön is a legutóbbi időkig élt. A szokás létezését terepmegfigyeléseink is megerősítették. Valószínű tehát, hogy ebben az esetben olyanféle gazdaóhajnak a jelentkezéséről van szó, amit ilyen módon sohase tartottak meg. Legfeljebb azt érhették el, hogy a szőlőkben szüret után se lehetett idegen tallózóknak olyan szabadon járni, mint a kerítésekkel nem határolt szántóföldeken, de mai tudomásunk szerint a hegyeken dolgozó munkásoknak, különösen a szőlőfedőknek, pince körül tevékenykedőknek joga volt ahhoz, hogy szüret után az otthagyott szőlőfürtöket, földre hullt gyümölcsöt (pl. diót) bárhol összeszedjék és elfogyaszszák. A kertből azonban ezeket kivinni nem lehetett. 30 Varga Gyula 1975. 507-519. o. 276