Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

A boronatípusok fejlődési fokozatait a fogak beillesztésének módja is kifejezi. Primitívebb fokon a fa- vagy vasfogakat egyszerűen beleverték és beleékelték a borona vázát alkotó falécekbe. Fejlettebb fokon a vasfogak felső végét laposra kalapálták, és miután beverték a fába, hozzászegezték. Talajmüvelés: tövisborona. Az elvetett mag betakarására az ország legnagyobb részében még egyszerű, galagonya (Crataegus rosaceae) vesszőből készített, ún. tövisboronát használtak. Laza talajon a kisebb rögöket is el lehetett egyengetni vele. Előnye volt az is, hogy minden parasztember könnyen, házilag el tudta készíteni, a hozzávaló faanyag pedig nem került pénzbe, mert azt össze lehetett gyűjteni árokparton, mezsgyéken is. Természetesen, mint mindenmás faeszközt, tövisboronát is árultak vándor háziiparosok is. A tövisborona készítéséhez legtöbbször segítségül hívtak vesszőfonáshoz jól értő embereket, némi természetbeni juttatásért. Arra is van példa, hogy a vesszőből fonott kerítés egy részét használták boronának.

64 Voltak olyan vidékek, ahol fogas boronát nem is használtak, csak tövisboronát.

65 Legtöbb helyen azonban mindkét boronafajta alkalmazásban volt. Ebben az esetben az egyik és másik célszerű felhasználását a műveléstechnikai hagyományok és tapasztalatok szabták meg. Néhány tájon a mai népi emlékezet nem tud számot adni tövisboronáról, mint az ország nyugati részén Sopron, Zala, Győr megyékben vagy az erdélyi Torockó, Kászonimpér környékén, feltehető azonban, hogy régebben itt is használták.

66 A tövisboronák lényegüket és funkciójukat tekintve országosan egységesek voltak, csupán a tüskés vesszők összefűzési módjában voltak lényegesebb eltérések. Eddigi ismereteink alapján a következő főbb típusokat különböztetjük meg: a) Egyetlen lapos, kb. 2 m hosszú fába lyukakat fúrtak s a lyukakba beleékelték a tüskés vesszőket; ebben az esetben a tüskéket magába foglaló lapos fa egyúttal simító szerepet is töltött be, s a beleékelt ritka tövis a talajnak csak a legfelső szintjét karcolta meg, mintegy beporozta az elsimított talajt.

67 b) Igen egyszerű • az a tövisborona, amelyen a bütykös- vagy kampósvégű tüskéket két, 150-180 cm hosszú fa, ún. nyüst közé szorították be, úgy, hogy a nyüst két végét hajlékony vesszővel összekötötték jó szorosan.

68 c) Valójában az előbbi típus fejlettebb formája az, amikor a tüskés vessző vastagabbik végét rácsavarták az egyik nyüstfára, az is előfordult, hogy három fából álló nyüstöt készítettek s ezek közé 64 Bálás Árpád 1876. 94; Ecsedi 1918.81. 65 Pl. a Sárréten. Magyar Gazda 1845. 1517. 66 L. a kérdőívekben Ag T., Barabás J., Fülöp /., Iváncsics N., Kisbán E., Kovács A., Morvay J. és Boight V. gyűjtéseit. , 67 A kérdőívek alapján ismeretes Somogy megyében (Somogyacsa, Pócs E. gűjt.), Baranya megyében (Sósvertike-, Andrásfalvi B. gyűjt.). 68 A kérdőívek alapján ismeretes-Szabolcs megyében (Újfehértó, Nyírgyulaj, Erdész. S. gyűjt., Magosliget, Balogh I. gyűjt., Kék, Nyárády M. gyűjt., Tiszaeszlár, Csalog Zs. gyűjt.), Szolnok megyében (Túrkeve, Győrffy L. gyűjt.), Pest megyében (Galgamácsa, Tóth J. gyűjt.), Borsod megyében (Hejőpapi, Kiss M. gyűjt.), Veszprém megyében (Köveskál, Morvay J. gyűjt.). Pethe a múlt század elején ezt a típust Alsó-Magyarországon ismeri. Pethe 1805.

1. 311. 158