Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

A tolnai és fehérvári ekék elsősorban a porhanyó, laza földekre voltak alkalmasak, mert széles talpuk miatt nagy volt a súrlódó felületük. Azonban mélyszántásra alkalmatlanok voltak, mert kormánydeszkájuk alacsony volt. A rohonci a nehéz agyagföldeken vált be legjobban, mert keskeny vastalpakon járt, kisebb vonóerő kellett hozzá, keskenyebb, de mélyebb barázdát húzott. Ugyanebben az időbe Debrecen környékén s a bihari Sárréten a „szántásra nagy, nehéz, sok erőt kívánó ekék használtatnak" Balásházy János szerint „ha a kisebb, alkalmasabb nyíri vagy a dunai ekék jönnének divatba, sok igás erő megkíméltethetnék, s annyi igás jószággal többet lehetne végezni".

39 Dél-Biharban igen kedvelték az ún. szentjánosi faekét.

40 Az ekéknél szembetűnő különbségek mutatkoztak a szarvállásban is. Voltak egyszarvú, csupán a felső részén elágazó és kétszarvú faekék. Igen lényeges szerkezeti különbség volt a faekéknél az is, hogy a gerendely hátulsó vége közvetlenül a talpba volt-e beágyazva, s így a köldökfával együtt háromszöget zárt-e be vagy a gerendely vége a szarvba volt-e beépítve, s ezáltal a szarv, a gerendely hátulsó része, a köldök és a talp négyszöget alkotott. Különbségek voltak az eketalpak szélességében és formai kiképzésében is. Az északkeleti hegyvidéken használt keskeny, egy darab fából készült eketalpnak a Dunántúlon kiszélesedő, háromszög alakú eketalp felelt meg. Az Alföldön a keskeny talpba oldalt még egy melléktalpat is csapoltak, ezáltal a talp egészen megszélesedett. Kovács László a szóban forgó két szerkezeti elem alapján a magyar faekéket négy fő csoportba osztotta. 1. A nagytestű, egyetlen keskeny talpú, négyrészes, ún. Rákóczi-eke; használták a Topoly, Ondava, Labore folyók völgyeiben, szórványokban az Északkeleti-Kárpátok belső lejtőin, egészen Tiszabogdányig; nevét onnan kapta, hogy az ilyen eke a zborói (Sáros m.) Rákóczi-uradalomból került a Néprajzi Múzeumba. 2. A melléktalppal szélesített, így háromszög alakot nyert, ugyancsak négyrészes, ún. József császár-eke; Csehországon át az északnyugati területen és Dunántúlon, hozzá gyeplűtartóval és hátrafelé meghosszabbított rúddal ellátott jellegzetes taligatípus is kapcsolódott. 3. Az ún. debreceni eke, melynek talpát melléktalppal megszélesítették s négyrészes váza volt; fő elterjedési területe a Tiszántúl volt. 4. Végül a negyedik csoportba azok a háromrészes ekék sorolhatók, melyek a Felvidéktől az Al-Dunáig az ország különböző részén mindenütt ismeretesek voltak, valamint a váltóekék, melyek főként Erdélyben voltak honosak. Kovács megállapította, hogy a faekék alakban és szer39 Balásházy 1844. 52-53; ezt idézi Szüts Mihály 1894. 289-302. - A sárrétiek ekéje „egy rettentő szerszám, mellyet puha földön hat ökör két hüvelyk mélységű barázdában görnyedve húz, mert fara 18 hüvelyk szélességű, laposvasa lehető legterjedtebb, melyet Triptolomeus óta földművesek valaha használtak. Kormánydeszkája egyenes, s az eke farától még legalább 6 hüvelykre kijebb áll. Szerkezete olly okszerű, hogy száraz földet vágni borzad, s nincs hatalom, melly illyenbe bele vehesse, kivált ha már egy pásztor az itteni műértő falu kovácsai kezén is meg talált fordulni." Ezt nevezik itt szamárhátú ekének. Magyar Gazda 1845. 1517. 40 Falusi Gazda 1862.246. 153