Gazda László: Találkozások (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 56. Debrecen, 2002)

„Tizenkét kőmíjes összetanakodék…”

Cseh Gusztáv és még sok-sok művészt, a Zsil-völgyi, a székelyudvarhelyi, marosvásárhelyi, temesvári művésztelepeket, a Hargita-műhelyt, a háromszéki műhelyt többek között. Az erdélyi képzőművészetnek értő és szakavatott méltatói is akadtak bőven. László Gyula, Aurel Ciupe, Kós Károly Radu Bogdan nevét említhetem a sok művészetkritikával és -történettel foglalkozók között, és Banner Zoltánt, akinek az erdélyi magyar művészettel foglalkozó könyve két évvel ezelőtt jelent meg a budapesti Képzőművészeti Kiadó gondozásában. Nagyon sokan vizsgálták és elemezték az erdélyi képzőművészet jellemzőit és meghatározóit, akik kivétel nélkül a következőkben látták ezeket: történelmi emlékrétegek; természetelvűség és látványközpontúság; dekoratív és árnyalt realizmus; expresszionista és szürrealista hatások érvényesülése; az esztétikai és az etikai jelleg sajátos egybefonódása; a XX. század felgyorsult ritmusának erős indulatú átélése; s nem utolsósorban a tájhoz, az emberhez kötődés Nagy Imre hallatlanul mély és összetett haza- és emberszeretete; vox humanája. Mindezek, s a bennük rejlő, kiemelkedően fontos, még számos értéket tartalmazó jelzők az erdélyi képzőművészek szemléletének és magatartásának meghatározói lehetnek, s a legtöbb esetben azzá is váltak. Itt most a Déri Múzeum kiállítótermében tizenkét erdélyi képzőművész hatvan alkotása tanúskodik az elmondottak által meghatározott művészi-emberi szándékokról. Felsorolom őket. Gaál András, Gheorghe Muresan, Fekete Miklós, Malier József, Kákonyi Csilla, Kopacz Mária, Korondi Jenő, Sánta Csaba, Serban-Chira Adrian, Simon Endre és Simon Zsolt, valamint Márton Árpád. Róluk a legfontosabb információkat a kiállításhoz készült katalógusban megtalálják. A tizenkét szándékot, akaratot egybefogja annak őszinte hite, hogy alkotóművészetükkel nem elválasztó falakat, hanem az összetartozás várát építik, a megérteni akarás otthonát, s a benne lakó megértést. Ahogy azt Sebestyén Mihály a katalógus bevezetőjében írja, azért „.. .hogy a falakat, amelyeknek meg kell állniuk az idő könyörtelen rombolásával vetélkedve, múlhatatlanná tegyék, saját veszendő lelküket építették bele alkotásaikba. Mert nem hisznek a csodavárásban, csak az áldozatban." Köszönjük ezeknek az erős szándékoknak őszinte művészi kifejezését, s reményeink szerint az összetartozás, a kölcsönös tisztelet, a megértés és megbecsülés általuk egymásra rakott építőkövei nem omlanak le „reggelre".