Gazda László: Találkozások (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 56. Debrecen, 2002)

Maghy Zoltán

MAGHY ZOLTÁN Kiállítás a festőművész 90. születésnapja alkalmából 1993. január 7. Hajdúböszörmény, Sillye Gábor Művelődési Központ Kedves Közönség! Tisztelettel és szeretettel köszöntve a 90 esztendős Maghy Zoltánt, őszinte és lélekből fakadó vallomást szeretnék tenni születésnapi kiállításának a megnyitóján. A több mint hatvan éve számon tartott - néha elfelejtett, máskor mellőzött művészi pálya méltatásával, értékelésével sokan foglalkoztak már, sorra véve az életmű, a művészi pálya jellemzőit, művészettörténeti, esztétikai, művészetkritikai szempontokat egyaránt szem előtt tartva. Pogány Ödön Gábor, Julow Viktor, Módy György, Sz. Kürti Katalin, Éles Csaba, Lenkey István, Székelyhídi Ágoston, Lázár Imre és mások is, az utóbbi egy-két évtizedben többször, mint addig összesen. Az ezen a tájon élő és alkotó festőművészek doyenjének, a Hajdúság szülöttjének és festőkrónikásának életműve a több mint hat évtizedes alkotómunka után is tovább gyarapodhat, ahogy ezt Székelyhídi mondja, „magasodhat még". Boromisza Tibor a kitűnő pályatárs a keleti okkult tanokba igyekezett beavatni Maghy Zoltánt, az ugyancsak kitűnő Káplár Miklóssal együtt. Nagy hatással volt ez a most kilencvenesztendős művész orientális szemléletének kialakulására. Mint ahogy minden, amiből tanulni lehetett, s ami formálhatta egyéniségének emberi és művészi szempontokból nézve egyaránt jellemző önállóságát. Én most ezen a jubileumi ünnepi eseményen ennek az emberi és művészi magatartásnak állandó, mindig a napvilágon látható értékét, hűségét emelem ki, és ajánlom szíves figyelmükbe születésnapi köszöntőként. Mi mindenben fejeződik ki Maghy Zoltán hűsége? Világra eszmélésének kezdetétől soha nem akart más lenni, mint önmaga. Az élet melegén kivirágzó, kiteljesedő, sokszínű egyéniségét és művészi alkotómunkáját mindig az őszinteség, a becsületesség, az igazmondás, eszközeinek és módszereinek tisztasága, a transzponált látványfestészetben megmutatkozó természetelvűség jellemezte. Ennek az általa természetesnek tartott és állandó megnyilvánulása a szülőföldhöz, a szeretett városhoz, az ismerős utcákhoz, az öreg házakhoz, az emberekhez és az emberivé formált tárgyakhoz való tiszta szándékú ragaszkodás. Hűség a megőrizendő, az arra érdemes emlékekhez, a mai tennivalókhoz, a még elvégzendőkhöz, s mindahhoz, ami útjára indította s ami eddigi