Dankó Imre: Fragmenta Historica Ethnographica (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 55. Debrecen, 2002)

A mintából való árusítás

lonna formájában - eleve eladásra vagy munkabérbe szánták.

12 A február elejére már befejezett disznóvágások szalonnái május végére, a nagy munkák kezdetére már készen voltak. A kaszások, aratók, cséplök, kommenciós cselédek munkabérbe kaphatták, de a tavaszvégi piacokon, vásárokon, éhtavasz idején piacra is kerülhettek. A helybeliek nem igen vásároltak mintából szalonnát egyetlen piacon sem. Ellenben a debreceni, böszörményi, nánási, szoboszlói, karcagi vásárokra, piacokra szalonnáért lejövő felvidékiek, főleg gömöriek kizárólag minta alapján vásároltak. A hetivásárokon látott minták alapján mentek el a házhoz, hogy ott a kívánt mennyiségben vegyenek, ahogy ezt Fényes Elek már 1837-ben is említette. A békési, gyulai, szalontai, csabai, orosházi piacokra, vásárokra pedig a Bihar hegységből, Arad-hegyaljáról. De Erdély belsejéből is sokan és rendszeresen jártak szalonnáért. A piacon a szalonnát a gazdasszony árulta. Egy-egy piacra csak egy oldal szalonnát, még két-három stráfot vitt fel. Ha kérték eladta, sőt meg is vágta, és mérve is adott belőle, de mintaként is használta. A nagyobb mennyiségben vásárolni akaró megkérdezte, hogy nincsen-e belőle több, tíz-tizenöt oldal vagy stráf. Igenlő válasz esetén hamar nyélbeütötték az üzletet, és a vevő elment szekerével a házhoz, ahol megkapta a szalonnát a kívánt mennyiségben. A mintából való árusítás kezdetleges továbbfejlesztése az, amikor a piacon-vásáron árusítók valahogy felhívják a vevők vagy venni szándékozók figyelmét valami olyan árura, amit nem hoztak magukkal a piacra, vásárra. Sok helyen ma is láthatók doboz-fedélre írt hirdetések, mint a debreceni zsibogóban (hetenként kétszeri ócskapiac) egy használt ruhát árusító asszonynál is: „Sámsoni szőlőskertből való csemege borom van eladó. Nyíl utca 29." A mintából való árusításnál a rendes, közvetlen vételnél jobban, erőteljesebben kifejlődtek az állandósult árus-vevő párok. Az állandó vevőkkel rendelkező árus a mintával sok esetben már nem is a piacon-vásáron árult, hanem felkereste a lakásán a vevőt, esetleg üzent neki, mintát küldött az áruból. Különösen erősen nyilvánult meg ez a mintából való árusítási forma nagyobb gazdaságok esetében. Az intézők, kasznárok nem piacoltak a terménnyel, nem méricskélték. Idejük, emberük sem volt hozzá, meg a pénzre 12 ECSEDI István: Azok a jó debreceni disznótorok. Poros országutakon. Debrecen, 1925. 114-132.