Dankó Imre: Fragmenta Historica Ethnographica (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 55. Debrecen, 2002)

A mintából való árusítás

is egyszerre volt szükségük. Az ispánok, kasznárok általában mintából árusították a termést, és lehetőleg a már régebbről kialakult viszonylatban adták el. A Dunántúl nagyobb vásáraiban az intézők szinte mindig megtalálhatók voltak. Többségük azonban nem állt ki a mintával, hanem egyenesen a felvásárló kereskedőt kereste, ahhoz vitte a mintát, és csak abban az esetben nem neki adta el, ha a kereskedővel nem tudott megegyezni, így írta ezt le Gyergyai Albert Nagyatádról, ahol „a Patakyak, Udvardyak, Igmándyak mind maguk vesződtek nem mindig jó földjeikkel, s gazdatisztet se tartottak, legfeljebb kasznárt, gazdát vagy botosispánt".

13 Összefoglalva: a mintát, bármily természetű legyen is az, jelnek, hirdetménynek foghatjuk fel, ami arra hivatott, hogy a vevőt tájékoztassa, vásárlásra késztesse. A mintából való árusításnál a szokásosnál nagyobb jelentőséget kapott a bizalom, a bizalom felkeltése, a tájékozottság, tehát az árucsere pszichikuma. Nagy szerepe volt benne a kommendálóknak, a „jó ismerősöknek". Szervezeti vonatkozásban az ügynökrendszerrel áll kapcsolatban, annak a kezdetét kell benne látnunk. A mintából való árusítás a kereskedelem, sőt nem is a kis-, hanem mindjárt a nagykereskedelem felé mutat, amely a tényleges adás-vétel lebonyolításában már a mintától is mentes. 13 GYERGYAI Albert: Anyám meg a falum. Budapest (é. n.) (1972) 114-132.