Várhely Ilona: Hej, Debrecen, ha rád emlékezem... (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 54. Debrecen, 1999)

A debreceni tél

Csokonai Egy kálomista pap s Csokonai Egymásnak voltak jó barátai. Kilódul egyszer Debrecenből S a jó barát előtt megáll, S: ihatnám, pajtás! így kiált föl Csokonai Vitéz Mihály. "No ha ihatnál, hát majd ihatol, Akad még bor számodra valahol, Ha máshol nem, tehát pincémben; Ottan nem egy hordó bor áll, " Szólott a pap, s leballag véle Csokonai Vitéz Mihály. "Ihol ni, uccu! "fölkiált a pap, Amint egy hordóból dugaszt kikap; "Szaladj csapért! ott fönn felejtem; Szaladj öcsém, de meg ne állj!" És fölrohan lóhalálában Csokonai Vitéz Mihály. A likra tette tenyerét a pap; Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap, S a csap nem jött, és a pap morgott: "De mi az ördögöt csinál, Hol a pokolba' marad az a Csokonai Vitéz Mihály? " Tovább nem győzte várni a csapot, Ott hagyta a hordót (a bor kifolyt), Fölmén a pincéből a házba, De ott fönn senkit nem talál. Csak késő este érkezett meg Csokonai Vitéz Mihály. Hát a dologban ez volt az egész: Kereste ott fönn a csapot Vitéz, Zeget-zugot kikutat érte, De csak nem jön rá, hogy hol áll, És így csapért szomszédba mégyen Csokonai Vitéz Mihály. A szomszédban valami lakzi volt. Elébe hoztak ételt és italt; És ím az étel és bor mellett És a zenének hanginál Csapot, papot, mindent felejtett Csokonai Vitéz Mihály. Mai szemmel, az irodalomtörténet aspektusából tekintve vissza erre a télre, elmondhatjuk, hogy a nehéz hónapok költővé érlelték Petőfit. Testileg is itt gyógyult meg, és ezzel együtt személyisége is beérett.