Sz. Kürti Katalin: Munkácsy Mihály (1844-1900) nemzetközi tudományos emlékülés előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 53. Debrecen, 1994)

Sz. Kürti Katalin: Munkácsy Krisztus képei

élőkép-szerűségét feloldotta a harmadikon, s ezt az ún. "Malonyay-féle első vázlatot", vagy színvázlatot tekintette a végleges mű alapjainak 1894 körül. 1894 tavaszán festette azt a nagyméretű karton-vázlatot, amelyet kiállított egy jótékonysági tárlaton. Május 30-án írta feleségének: "Utolsó pillanatig a Krisztusomon dolgoztam, mely ki van állítva. Valójában jól hat, jól van kiállítva. De hogy a szent atyák társaságát gazdagítsa, azt alig hiszem". Ez a kijelentés arra utal, hogy kételkedett a bibliai csodákban, az igazság győzelmében. Az emberi élet céljáról, az erkölcsi haladásról, a jóért folytatott küzdelemről és annak áldozatosságáról szól a drámai hatású mű. Összehasonlítva a három festmény főalakját, feltűnik, hogy Krisztus nem a bibliai történés, hanem a megfestés sorrendjében lesz egyre elesettebb. Míg az első kép fehérruhás alakját joggal nevezhette Lyka Károly higgadt, keleti jogtudósnak, az Ecce Homo Krisztus arcában a szenvedő, nagybeteg Munkácsy belső önarképére kell ismernünk. 1895—96 fordulóján több tanítvány segítségével készült el a 403 x 650 cm-es végleges kép, Munkácsy utolsó műve. Szinte minden vonatkozásban gyengébb az előző kettőnél: színvilága fáradt, fagyos, fakó (már 1896-ban is ezt írták róla), szerkezetileg azonban összefogottabb a Golgotánál. A törvénykezési palota udvarán játszódik a dráma, árkádos udvarbelsőben tűnik fel a hetvenhárom életnagyságú alak. Krisztus ugyan nem közepén áll, hanem a megemelt oszlopos erkélyen, de kétségtelenül központi alak, Poncius Pilátussal együtt. Ez a mások találkozása a helytartóval, arca beesett, meggyötört, tekintete megtört. Rá mutat, őt mutatja be a népnek a vörös szegélyű fehér tógában álló Pilátus, akit katonái vesznek körül. Krisztusra szegeződik minden szem, de az ő tekintete nem válaszol, az égre mered. Az emelvény alatt hömpölyög, hullámzik a tömeg, az indulatokat semmi sem fékezi. Az egymásba érő mozdulatok, a heves gesztusok mozgást, drámaiságot érzékeltetnek. Karok, öklök, hátak csapódnak össze, egymást érik a különböző érzelmi állapotban lévő (szitkozódó, megdöbbenő, gúnyolódó, feleszmélő, tiltakozó) emberek. Az ujjongó, ugrásra kész férfiak támadó, széles mozdulatai mellett a nők gesztusai finomabbak (Bűnbánó Magdolna, a gyermekét tartó anya, az idős koldusasszony, az ájult, mozdulatlan, hamuszürke arcú Mária). A kortársak a lépcsőnél álló szakállas férfit Nicodemussal, a hátul, oszlopnál lévőt arimethiai Józseffel, az anya és János mögötti férfit Péter apostollal, az ordító inas mögöttit pedig Judással azonosították. Ezt tehették, hiszen Munkácsy művei, főként az utóbbi, narratív, elbeszélő stílusú. Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy mással össze nem hasonlítható, különleges sorozatot készített, amely egyaránt hatott a vallásos emberekre és Renan híveire, a szabadgondolkodókra.