Sz. Kürti Katalin: Munkácsy Mihály (1844-1900) nemzetközi tudományos emlékülés előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 53. Debrecen, 1994)
Vida, Gheorge: A fiatal Munkácsy és Ormós Zsigmond
de Marches családdal való megismerkedését, colpachi látogatását, és tervezett házasságát Cecilé Papier-vel, a közben elhunyt báró özvegyével. Ezek a tények eddig csak Munkácsy feleségének a leírásából voltak ismertek és néhány helyen eltérőek, de eltakarják tulajdonképpen Munkácsy akkori tragikus, öngyilkosság előtt álló helyzetét, mint ez llgés monográfiájából kiderül 11 . Mindenesetre Colpachon a művész egyensúlya helyreáll és a házasság után Magyarországra utazik. Ebből az időből (1874 szeptemberéből) származik két rövid levél, az egyik Budapestről, a másik Békéscsabáról, amelyek megelőzik temesvári látogatását. A hatodik levél (1874. deceber 20.) érdekes adatokat közöl a párizsi "millieu"-ről, amely befogadta Munkácsyt. Egyik korábbi levelében (1874. október 23) így ír Colpachról: "Pesten időztünk vagy két napot amely alatt jól mulattunk s én valóban mondhatom hogy kellemes emlékekkel távoztunk hazámból, mely most már oly távol van tőlem. De nekem nem szabad panaszkodni hisz itt is itthon vagyon és pedig kellemesen, hanem egy különös érzés fog el ha meg gondolom, hogy itt én itthon vagyok! . . . itt ahol eddig mint vendég szerepeltem, no de ezen érzést hamar meg fogjuk szokni." Ezek a szavak elárulják a művész akkori lelkületét, ugyanakkor nosztalgikus, de határozott szakítását a múlttal. Valószínű, hogy már ezekben az években Munkácsy, felesége hatására megkezdte fényűző életvitelüket, amely később a Rue Legendre-i palota megépítése után olyan karakterisztikus lesz. Amint Perneczky írja, ezt az orientációt nem lehet csak Munkácsy felesége számlájára írni, mivel Munkácsy maga nagyon ragaszkodott a siker külső jegyeihez, utolsó — 1875. január 25-i levelében már unja a sok esti ünnepséget, szomorú és letört: "Különben pedig mi most meglehetősen vagabund életet élünk, egyik bálból ki, a másikba be, koncertek, soirék stb., úgyhogy zúg a fejem (..) és nehezen tudok mosolygó arcot vágni." Ugyanebben a levélben olvashatjuk Munkácsy véleményét Corot-ról, ahol kifejezi Corot egyéniségében rejlő nagyszerű emberi és művészi értékek iránti csodálatát: "Corot mint művész nagy és mint ember, mint karakter úgyszólván páratlan (Munkácsy aláhúzása), ezt el nem mulaszthatom megemlíteni mert éppen úgy bámulom benne az embert mint a művészt". Megtudjuk továbbá hogy Munkácsy résztvesz 1877 december 28-án azon az ünnepségen amelyen Corot barátai tiltakoztak, hogy nem Corot hanem Gerőme kapta a párizsi szalon aranyérmét. 11. W. F. liges, M. von Munkácsy, Bielefeld und Leipzig, 1899, 53. lap. 12. Perneczky Géza, Munkácsy, Budapest, 1970. 18. lap 13. lásd még Philippe Burty, La Médaille du peintre Corot, Le Monde illustré, XIX, 1875, 932 sz, február 20, 124—126 1.
