Varga Gyula: A népi táplálkozás Hajdú-Bihar megyében a XX. század első felében (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 52. Debrecen, 1993)
A táplálkozás rendje
mivel a közös étkezéshez szükséges birkahúst és bort abból a pénzből vették meg, amit a legeltetésre kiadott káposztaföldek bérleti hasznából nyertek. Tudunk a berettyóújfalui szőlős kertgazdaságok közös evéséről. Hajdúszováton már nem él a közös evés szokása, de a „Hajdúszováti Kecsegi Kertgazdaság" 1871-ben Debrecenben szabájyos „céhkorsót" csináltatott, ami valószínűleg az egykori közös evések emlékét őrzi. Ezeken az összejöveteleken általában mindig birkahúst, birkapaprikást főztek, s mellé bort ittak. A társas munkák, „kalákák" emléke megyénkben már régen elhalványodott. A parasztgazdaságok felbomlásáig szokásban volt azonban a közös búzahordás. Rendszerint 3-4 közeli rokon család fogott össze ilyenkor, s közösen hordták be egymás gabonáját a közös „szűrűre". Ilyenkor az, akinek a búzáját hordták, vasárnapi ebédet főzött a résztvevőknek. Az ebéd húsleves, gyümölcs-, vagy savanyú leves, paprikás csirke, kalács, pálinka és bor volt. Birkatartók természetesen ilyenkor is birkát vágtak. A gőz cséplőgépek elterjedése óta ünnepnapnak számított a cséplés is. Ilyenkor az volt a szokás, hogy a gépésznek és az úgynevezett „vállalkozó"-nak (aki a cséplés egész munkamenetét irányította, a kicsépelt gabonát megmérte) a csépeltető gazda adott ebédet. Úgy illett, hogy ilyenkor ki-ki a legjobb ebédösszeállítást adja. Tehát itt is elmaradhatatlan volt a húsleves, esetleg hússal főtt savanyú leves, valamilyen sült hús (paprikás csirke, rántott csirke, Hajdúnánáson sült kakas), savanyúság, tésztaféle. Természetesen csépléskor a gazda nem takarékoskodhatott a pálinkával, az ebédhez pedig bor is járt. Pálinkával a cséplőmunkásokat is el kellett látni. Aki ezt elmulasztotta, az rendszerint a cséplési szemveszteséggel fizette meg az árát. Az ebédet ételhordóval vitték ki a géphez, illetve ha a tanyában folyt a cséplés, akkor valamilyen árnyékos helyen asztalt terítettek. 1944 előtt aratóünnepeket nálunk csak az uradalmakban rendeztek. Nagy aratóünnepekről tudunk az egri, váradi káptalan uradalmaiban. Rendszeresen tartottak aratóünnepet a bihari Beöthy-féle uradalmakban, és több más uradalomban is. Az aratóünnepek lényege mindenütt az volt, hogy az aratást vezető bandagazda jelentette az uradalom tiszttartójának, hogy az aratást befejezték, átadták az eddigre megkötött aratókoszorút, majd az uradalom nagy vacsorával, s hajnalig tartó mulatsággal megvendégelte az aratókat. A vacsora ilyenkor nagy tömeg hús, pörkölt, paprikás, kásás, gulyásos, amit szabadban vasfazekakban főztek. Volt, ahol töltött káposztát is készítettek, más helyen főtt tésztát. A lényeg az volt, hogy ilyenkor mindenki korlátlan mennyiségben ehetett, ihatott. (Rendszerint hordó bort ütöttek csapra, amelyből minden résztvevő maga ereszthetett, amennyire szüksége volt. 394 ) Az egykori nagy házépítő kalákákból vidékünkön a XX. századra már csak a közös vályog-, téglahordás maradt meg. Rendszerint vasárnap a kora reggeli órákra szervezték ezt a munkát, melyen rokonok, ismerősök, szomszédok igával, vagy gyalogszerrel vettek részt. Itt mindenekelőtt pálinkával kínálták az érkezőket, majd 7-8 óra körül kenyeret, szalonnát reggeliztek. 10 óra körül már be is fejezték a munkát, hogy aki akar, templomba elmehessen. Megyénkben legnagyobb, evéssel is kapcsolódó társas munka a szüret volt, mely az 1950-es évekig minden szőlőskertben elevenen élt. A szüretre hívogatták a részt-
