Varga Gyula: A népi táplálkozás Hajdú-Bihar megyében a XX. század első felében (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 52. Debrecen, 1993)

A táplálkozás rendje

sen pótolta a kemencében sült krumpli, tök. Vacsorára ettek maradék sült tésztákat, kalácsot, néha magában kenyeret. A gazdák asztalnál való étkezéséhez rendszerint hozzátartozott valamilyen szeszes ital. Bortermelő falukban evés közben, vagy utána megittak egy-egy pohár bort. A hajdúsági és a nyírségi falukban reggel étkezés előtt rendszerint pálinkát ittak. b) Az úgynevezett „kintlakók" a napot rendszerint családjuktól távol, asszony nélkül töltötték, így a maguk kosztján éltek. Ilyenek voltak pl. az erdei favágók, a teleltető pásztorok és az olyan tanyások, akiknek családja nem élt kint a tanyán. Ezek hétköznapokon hazulról hozott nyersanyagból készítettek maguknak ételt. Emiatt is étrendjük rendkívül szegényes. Télen naponta rendszerint kétszer ettek, de a két étkezés minősége között számottevő különbség nem volt. Az alapanyagok, a kenyér, szalonna, száraztészta, krumpli, só, bors, paprika eleve megszabták a lehetőségeket. Debrecen környékén pl. tipikus étel reggel a tísztaleves, délben a levestíszta. Már változatosságot jelentett a kása (tísztáskása, fordított kása), még inkább a tej, amit kenyérrel főként reggelire ettek azok, akik hozzájuthattak. Ha nyúltak a napok a kintlakók is háromszor ettek, de az étrendjük így is alig változott. Jó volt, ha nagyritkán valami húsféléhez hozzájuthattak, amit egy-egy elejtett nyúl, fácán, vagy a pásztoroknál a megsérült és gyors kényszervágásra szorult juh, disznó adhatott. c) Télen is sok volt a „tarisznyás ember", vagyis olyanok, akik több napon át úton voltak. Ezeknek nem nagyon adódott mód főzésre, tehát többnyire hazulról hozott „nyers koszton" éltek. Ilyenek a vásárra járó gazdák, hajcsárok, csőszök, kerülők stb. A sokat utazók legjobban szerették a bőrtarisznyát, mert ebben a télen nem fagyott meg az étel, nyáron meg nem olvadt meg. A gazdák inkább a bőr szíjakkal, szironyokkal díszített szőrtarisznyát kedvelték. Szegényemberek nagyon sokszor egyszerű vászonzacskóban vitték az élelmet. Ezt a nyíri falukban szütyőnek, Biharban bakó-nak, libá-nak mondják. Régi lovas emberek ismerték a bőrből készült átalvetőt, melyet a nyergen vetettek keresztül s kétoldalt benne tartották az eleséges tarisznyákat. A pásztorok rövidebb időre a szűrük ujjában vitték az élelmet. Utasember eledele Biharban mindig kenyér, szalonna volt. Debrecenben, s újabban a gazdák más vidéken is sült húst, kolbászt, még újabban rántott húst tarisznyáznak. Mellé régebben hagymát, savanyú káposztát, újabban savanyú uborkát és természetesen fűszereket is bepakolnak. Utasember ritkán indult el egy üveg bor, vagy zsebben, tarisznyában elhelyezhető pálinkás bütykös nélkül. Lovon, szekerén utazók magukkal vitték a boros kulacsot is. (Még régebben, a XVIII. században a bort juhbőrből készült tömlőben vitték magukkal.)

36 A napi kétszeri, vagy háromszori étkezés rendjét az utasember is betartotta. Ilyenkor, ha tehette félrevonult, s a megszokott mozdulatokkal komótosan evett. Étkezés közben senkit nem illett megzavarni.

362 Természetesen, üyenkor az étrend a tarisznyához igazodott, s reggel, délben, este mindig ugyanazt ették. E típuson belül említhetjük az iskolás gyerekek uzsonnáját. Ez sokszor nem volt más, mint egy darab üres kenyér, jobb esetben zsíros kenyér. A jobb módú szülők tettek a kenyér mellé szalonnát, sült húst, vagy kolbászt. Utóbbit a tanítók rendszerint tiltották, mert fokhagymaszaggal töltötte meg a tantermet. A szegényebb gyerekek