Gazda László szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 51. Debrecen, 1992)

Fehér Ágnes: A történeti és szabadegyházi közösségek életének összehasonlítása

között. Igaz, a keresztelés, a konfirmáció, illetve a bérmálás korábban is létezett a fiatalok körében, de ügy véljük —, inkább csak a formalitás jellemezte. Nyilván ez betudható annak, hogy az állami szervek nem támogatták, hanem kifejezetten ellenezték ezeket a törekvéseket. Sőt, például az MSZMP tagjai számára hosszú időn át kötelezővé tették azt, hogy az egyházi szertartásokon való részvételhez külön engedélyt kellett kérniük, és csak előzetes jóváhagyással jelenhettek meg azokon. Bár elméletben az iskolákban létezett „szabad" hitoktatás az érdeklődők számára, de a világi iskolákban a hittanórák ritkaságszámba mentek. A szekularizáció sem kedvezett ennek a törekvésnek. Mivel az aktív vallásgyakorlatot folytató ember — ha nem is közvetlenül, de közvetetten mindenképpen — hátrányt szenvedett a munkahelyén, a társadalmi érvényesülésben stb., így a szekularizációs tendenciák szinte törvényszerűen érvényesültek. Hallgatólagos társadalmi tiltás, mely mindenképpen félelmet, feszültséget vagy lelkiismeretfurdalást szült főleg a fiatalabb vallásos világnézetű emberekben. Ennek ellenére — mint említettük —, bizonyos egyházi-vallásos „szolgáltatások" igénybevétele létezett. Nem verték nagy dobra a templomi esküvőket, de megtartották. A városi emberek ezt többnyire úgy oldották meg, hogy valamelyik közeli falu templomában került sor az egyházi házasságkötésekre. Ugyanígy a keresztelendők száma is lassan, de növekedett, és a templomi ifjúsági hitoktatásra is eljártak a vallásos családok gyermekei. Az utóbbi 3—4 évben, vagyis körülbelül az 1980-as évek közepe táján a templomi, egyházi szolgáltatások igénybevétele fokozatosan növekedett a történeti egyházakban, és az addigi formális szertartások mind mélyebb tartalommal töltődtek meg. A szabadegyházaknál a hit vállalása mindig is sokkal következetesebb, autentikusabb volt. Következik ez kialakulásukból, történeti hagyományaikból. Létrejöttüktől kezdve számos üldöztetést kellett elszenvedniük, így tagjaik is hitben sokkal erősebbeknek bizonyultak, mint a nagy egyházak hívei. A magyar társadalomnak a válságtünetei az 1980-as évek elejére mind szembetűnőbbé, mind tagadhatatlanabbá váltak. Most itt csak a morális szféra válságtüneteire kívánunk egy mondat erejéig utalni. Vagyis számtalan olyan terület bukkant fel, ahol egy társadalmi, és egyben szociális vákuum keletkezett a megoldatlan konfliktusok felhalmozódása miatt. Gondolunk itt többek között a fiatal generáció, a talajt vesztett ún. kallódó ifjúság gondjaira. Említhetnénk az idős generációt is, mely körül szintén társadalmi feszültség alakult ki. A nyugati szociológusok megállapítása szerint egy társadalom fejlettségének, érettségének foka többek között azon is jól lemérhető, hogy milyen módon viszonyul az idős emberekhez, a testi és szellemi fogyatékosokhoz. Nos, a mai magyar társadalom úgyszólván semmit nem tudott kezdeni elöregedő tagjaival —, nem is szólva az értelmi és egyéb fogyatékosokról. Mivel ez a réteg sok vonatkozásban valóban perifériára szorult, így joggal érezte, érzi magát mellőzöttnek, kitaszítottnak. Mind a történeti, mind az evangéliumi szabadegyházak ezekben a problémákban is a maguk eszközeivel cselekedtek a társadalom helyett —, eredményesen. A történeti egyházak mai életének intenzitása felfelé irányuló tendenciát mutat, de meg sem közelíti azt a fokot, melyet a szabadegyházaknak sikerült elérniük. Az ok: a kétféle típusú egyházmodell berendezkedési módjában, felépítettségében keresendő. A történeti egyházak felépítettsége — tradíciójukból eredendően — ma is szigorúan hierarchikus. Ebből adódóan sohasem tudott megvalósulni olyan bensőséges, intim hitélet, melyet a vallásos emberek a mai rohanó világban fokozottan igényelnének. Ugyanis fokozatosan kialakult egy olyan vallásos és egyúttal emberi intimitásigény, melyet leginkább csak kisebb és zártabb közösségeknek áll módjukban modellszerűen megvalósítani. A történeti egyházak említett hierarchikus rendje az emberi viszonyulásokra is kihat. Gondoljunk például egy nagyvárosi vallási közösségre, melyben a tagok sok esetben csak alkalomszerűen, felületesen találkoznak, érintkeznek. A lelkipásztor — legyen bármilyen lelkes, közvetlen —, kimondatlanul is képviseli a történeti egyházat, mint intézményt, mint hatalmat. Természetesen ez nem jelenti törvényszerűen azt, hogy a nagy egyházak papjai nem lennének képesek híveikkel közvetlen, az igényeknek megfelelő kapcsolatrendszert kialakítani. De ez a folyamat jóval bonyolultabb,