Gazda László szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 51. Debrecen, 1992)
Nagy Ibolya: Adalékok a hajdúszoboszlói temetkezési szokások történetéhez
gyászjelentésből megtudta, mi történt a nagyapával. A kisebbik pedig nagyon kereste a „papikát", már nem is tudtak mit mondani neki. Március végén halt meg a nagyapa, s a kisfiú majd csak Mindenszentekkor nyugodott meg, amikor kivitték a temetőbe gyertyagyújtáshoz, s megmutatták neki a sírt. A helyi lelkész is mondta; a temetésen a búcsúztató szövegébe kivétel nélkül belefoglalják a kis unokák neveit is, maga a gyermek azonban szinte soha nincs ott. A szóbeli gyűjtőmunka során azt tapasztaltam, mára leginkább a halálhoz-temetéshez fűződő hiedelmek halványultak el. A temetés rendje, az elvárt-megkívánt magatartás még jól rekonstruálható emlékezet alapján is, többen említik: „... az én anyám is eléggé hagyománytisztelő volt, és sok mindenen fennakadt, hogyha valami oda nem illő dolgot látott...", a hiedelmekről megvetéssel beszélnek, elutasítják, mint a vallással szemben állót. így igen kevés adatot sikerült összeszednem az előjelekről is. Csak az országszerte ismerteket említik: bizonyos álmok utalnak a halálra: a romos épület, a meszelés — az álomfejtéshez legtöbben álmoskönyvet használtak. Halált jelent a fekete madár, a tárgyak megrepedése is. Általánosan elterjedt vélekedés, hogy a haldokló „készül", érte a megholtak lelkei jönnek el. A haldoklást meg lehet könnyíteni, ha a haldoklót a földre lefektetik, vagy a szívére fordítják. Tilos azonban hangosan sírni fölötte, mert ezzel „visszasírják" s tovább szenved: „... Amikor anyám haldoklott, átjött a sógornője: ordítva ment a kemencének, mintha fel akarna mászni: Jaj, jaj, jaj! Nincs anyátok! Felsírta, fit még anyám, de szenvedett." A katolikusok a haldoklóhoz papot hívtak, hogy az utolsó kenetet, más szóval a „betegek szentségit" a „lélekváltságot" 3 adja fel. Az asztalt fehér abrosszal leterítették, rajta feszület, vagy legalábbis kis szentkép volt, virág vázában, s a pap kezének megtisztításához só, s fehér kendő. A sót a szertartás végeztével elégették, hisz megszentelt dolog ért hozzá. (A só a kereszteléskor — pici sót érintettek a csecsemő ajkaihoz — s itt is a vízzel, olajjal együtt az életet jelképezi.) Az emberből a lélek mint a lehelet távozik el. A holttestet azonnal megmosdatták, felöltöztették. Szoboszlón nem voltak olyan idős, szegény asszonyok, akik mintegy hivatásból végezték ezt a teendőt, hanem a közeli családtagok szomszéd, vagy rokon segítségével — akik már a haldokló körül is ott lehettek. A reformátusok halottaikat, miként az újszülöttet is, teljesen lemosták, jelképezve ezzel a lelki megtisztulást is. A mosdatóvizet nem öntözték szét, hanem a kerítés tövére locsolták, katolikusok vigyáztak: nehogy piszkos helyre kerüljön, a virágoskertre borították leginkább. A halott szemére pénzt tettek, amit később az állfelkötő kendővel együtt a koporsóban a lábhoz raktak. Református halottak kezét nem kulcsolták össze imára, hanem egyenesen a test mellé helyezték, jelezve: meghalunk, minden kicsúszik a kezünkből. A halottak öltözetének szigorú rendje volt: a reformátusok a nem házas fiatalokat, sőt a gyermekeket is menyasszonynak-vőlegénynek öltöztették, a házasokat kontyoló, férfiakat esküvői ruhájukban temették el. A fiatalok öltözetének eredete a szakirodalom szerint kettős: a fiatal elhunyta „elégületlenséget" kelt az ember lelkében, hisz az nem élhette végig természetes emberi életét — ezt próbálja ellensúlyozni az esküvői öltözet, a koszorúspároknak öltözött kísérők, a zeneszóval történő temetés. S ehhez az ősi felfogáshoz kapcsolódott, ezt erősítette a katolikus egyház befolyása, mely a szüzesség tisztelete kapcsán a fiatal halottakat Krisztus jegyeseiként tekintette — írja Szendrey Ákos. A Eltérően a magyar nyelvterület más részeitől, konkrétan a halottak lakodalmának kifejezését nem ismerik Szoboszlón, de a fiatal halott temetéséről így beszélnek : „... még akármilyen szegény is volt, csak úgy volt vele : most engedték el utolj ára..." Az Ecsedi István gyűj tötte sira3 Polgáron a lélekváltság a katolikus halottért szóló első harangszót jelentette. Bencsik János: Adatok a Hajdúságból a temetkezés szokásának és hiedelemanyagának kutatásához. In: A Déri Múzeum Évkönyve 1969—70 (Debrecen, 1971) 435. 4 Szendrey Ákos: A halott lakodalma = Eth. LII. évf. (1941) 44-53.