Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

II. Az irodalom és Debrecen

ban. Az emlékezéssel egyrészt egymás mellé helyez időben és térben folyamatosan és párhuzamosan történeteket, azzal viszont, hogy nem helyezkedik kívül téren és időn, hanem mindenkor és mindennek saját maga a fókusza, nem élvezi az időn kívüliség ínyenc abszurdumát, hanem szüntelenül osztozik nehézségeiben. Kikerülhetetlenül elszenvedni és minduntalan fölébe kerekedni, benne élni és emlékezni, sírni és kinevetni - ez a kettősség húzódik végig írásain és teszik olyan sajátossá módszerét. Hogyha lenne ilyenforma joga, hogy csak két írót szeressen fenntartás nélkül (nem valóságosan, hanem az emlékezés törvényei szerint!), Móricz Zsigmondot és Illyés Gyulát, hogyne emelhetné minden más folyóirat elé a Sebes-Körös partján született Kelet Népé-t? Az olvasó abban a percben áll elő a történeti hitel, a teljesség igényével, amikor az emlékező alámerülést felváltja a krónikás szemlélet: az első írói kísérleteknél, a pártszervezésnél, mely immár nemcsak eleven irodalomtörténet, de a politikának is jelentős fejezete. Ettől kezdve keveredik mai látása és emlékező feloldása olyan arányban, hogy a kimondott szó kívánatossá teszi a kimondatlant, egyszerűen az igazság jegyében is. Találó pillanatkép a kormányzói fogadásról például nem menti fel az alól, hogy éppen abból a távlatból ne tudjon többet akár Derkovitsról, vagy éppen Egry Józsefről, Palotai Borisról, Fodor Józsefről, kiknek nevével már a Kelet Népe első számainak valóban országos jelentőségű névsoraiban találkozunk. Vagy, ha jut egy kép: a Veres Péter könyvével házaló írónak, s a szalontai kommunista Vas Mihálynak, „aki a falu legértelmesebb emberei közé" tartozott, akkor ne legyen „egészen más kérdés" - kibontatlan és megválaszolatlan -, hogy a „kortárs íróknak - Szabó Pált - személy szerint s munkái szerint a legjobb szándék mellett is csaknem lehetetlen megérteni." Nem volna helyes, ha Szabó Pál még itt is, az utolsó kötet második felében, ragaszkodna az időtlen emlékezéshez, mint ahogy nem is tud ragaszkodni hozzá. Akinek az élete oly gazdag eseményekben, aki úgy kivette részét irodalomból, politikából a „nép nevében", mint ő, az mondhasson és mondjon el mindent, ha tetszik úgy, ahogy „akkor látta", még inkább: mai s teljes igazával. Eddig kapott kritikáit olvasom: mennyi szép elismerés, csodálat és tapintatos kérdőjel! Ha adósunknak tartjuk Szabó Pált, mondjuk meg azt is, hogy a kritika még többel tartozik neki. Meg kell kísérelni végre: önmaga s az irodalom egésze felől megérteni. Olyan író felett néztünk el, aki az ábrázolás új eszközeivel, de a realizmuson keresztül s realista alkalmazásukkal a társadalom és a lélek „mély rétegeinek" eddig ismeretlen emberi szépségeit mentette át a művészetbe, s nemcsak tanúja, de vállalója is volt a parasztság történelmi kiemelkedésének, s aki, hol teljesen, hol hézagosan, de mégis forradalmi hűségét tisztázza most az önéletírás jegyeiben. (Kéziratból)